Ez nem egy szokványos zongorás lemez, és nem is egy szokványos jazz lemez. Mindez igen hamar kiderül a hallgató számára, hiszen mindössze két szám alkotja. A maratoni hosszúságú első szerzemény (Beginning) maga a tömény zenei kvintesszencia, történéseit leírni is képtelenség, feldolgozni sem könnyű, de rendkívül üdítő. A profik nagyon tudnak hallgatni, nem feltétlenül a féktelen magamutogatás jellemzi őket - mármint hangszeres előadásmódjukban - és ez ide is nagyszerűen illik, hiszen a zongora csak a bevezető szám nyolcadik percében szólal meg. (Teljes hossza 27 perc.)

Egy keleti dallamvilágú fúvós hangszer játssza a hosszúra nyúlt bevezetőben a főszerepet, talán bambuszfuvola, vagy valamilyen furulya, majd csatlakozik a bőgő, a dob, és fokozatosan a többi hangszer. Örvénylik, pulzál, lüktet a dallam, amiről ma a hallgató meg nem mondaná, hogy több mint 40 éve játszották korongra. Rendkívül friss, modern, örökifjú szerzemények szerepelnek a lemezen.

A második tétel címe Conclusion, de talán a Fusion, vagy a Exploration kifejezőbb lenne. Igazán izgalmassá az teszi a korongot, hogy a puhább, könnyedebb kezdéstől fokozatosan sűrűsödnek össze az események. Mintha egy képzeletbeli palotát raknánk fel, eklektikus, elképzelhetetlen forma kövekből, amelyekből egy csomó ott van, ahol nem kellene lennie… Bizarrul hangzik? Remélem igen, mert akkor jó nyomon járunk. Úgy épít a zenei téglákra, hogy közben nem rombolja le az addig felépített részeket, hanem átalakítja azokat valami egészen mássá. Keith Jarrett szólisztikus törekvéseit itt egészen háttérbe szorítva inkább hangulati felelősként dolgozik, kimagasló hatásfokon. A szerteágazó, szétfolyó, fortyogó főzetet az ő ujjai tartják össze, az ő agyában érlelődik utánozhatatlan ízűvé, társai pedig teljes erőbedobással fűszerezik azt. Az eredmény: mestermű a javából.

A koncepció Jarrett azon felismerésén alapult, hogy az Avery Fisher Hall (ahol ezt a koncertet rögzítették) nem igazán kedvez akusztika szempontjából a gyors tempójú felvételeknek, ezért ezeket a darabokat eleve erre a koncertpódiumra komponálta a művész, azaz kerülte a túl gyors fordulatokat. A dinamika erősítésével és csökkentésével azonban bátran és briliánsan bánt. A társai nem vitték túlzásba a kíséretet, ennek ellenére kimagasló lemezanyag született, mert a zongorista élete formáját futotta. Dewey Redman szerepelt a tenorszaxofonnál, Charlie Haden bőgőzött, és Paul Motian dobolt. 10/10