Oliver Nelson with Eric Dolphy - Straight Ahead (1961)
Két dudás is megfér egy csárdában, még akkor is, ha ezek a dudák történetesen szaxofonok. Már amikor… éppen úgy esik. Mert ennek a lemeznek a nagyszerűségét éppen az adja, hogy az egyik dudás cserélgette a hangszereit. Természetesen Eric Dolphyról van szó. Érdekes dolog, kettejük közül ő volt a jóval ismertebb előadó, itt mégis mint meghívott vendég szerepel. Ehhez képest, ha valaki egy stopperrel lemérné a tiszta játékidőt, amelyben kizárólag nála volt a labda, míg Nelson a háttérben figyelt, akkor meglepő számadat jönne ki.
Óvatos becslésem szerint szólók tekintetében olyan 70%-ban Dolphy uralja a terepet, és kb. 30-ban Nelson. Oliver Nelson (1932- 1975) egyáltalán nem volt ügyetlen szaxofonos, még csak rutintalan sem, amikor ezek a felvételek készültek, (sorrendben ez volt a 6. szólólemeze), de hát csak 29 éves volt, míg Eric Dolphy (1928-1964) már a 33.-ba lépett. Ez a kis korkülönbség, valamint Dolphy Coltrane, és Mingus társaságában készült munkái tiszteletet parancsoltak Nelson számára. Ez tisztán lejön a lemezről.
És még más is… Elsősorban a minőségi zene. Oliver Nelsonnak már ezt megelőzően volt egy nagy dobása, amikor ugyanezen esztendő februárjában Bill Evans, Freddie Hubard, Roy Haynes és mások társaságában elkészítette a The Blues And The Abstract Truth című nagylemezt. Hát az egy zseniális album lett! Ezt nagyjából mindenki elismeri, szakma és közönség egyaránt. Amiről lényegesen kevesebb méltatás esik, az a Straight Ahead – szintén ugyanaz a zsenialitás – más tálalásban.
Roy Haynes itt is jelen volt a doboknál, George Duvivier bőgőzött, Richard Wyans zongorázott, Dolphy és Nelson tevékenykedtek a fúvósokon. Ami azt illeti, Nelson sem ragadt le az altszaxinál, mert néhány számban tenorra váltott, illetve egy felvételben klarinétozott, tehát egyáltalán nem kisebbíteném az érdemeit, de hát tény, ami tény, a jobb oldali hangcsatornában megszólaló basszusklarinét valami hátborzongatóan gyönyörű, és amikor fuvolára vált a Mama Lou című óriási témában, az is klasszisjáték.
Persze mindketten az alton nyújtóznak ki igazán, már amennyire itt ez belefért, mert pont attól kerül a helyére minden, hogy nem szakítják szét a hangszereiket, nem próbálják túljátszani egymást, hanem lazán, görcsök nélkül, természetesen zenélnek. Teljesen spontán, alkalomszülte muzsika ez, olyannyira, hogy a felvételeket első nekifutásra el is készítették, 1961 március 1-én, délután 1 órakor, a Van Gelder stúdióban, Rudy Van Gelder hangmérnöksége alatt. Ehhez nem kell mit hozzátenni, a megszólalás Van Gelder minőség, valami káprázatos!
Hogy valami konkrétumot a muzsikáról is írjak: elég bizarr cucc. Nem szokványos a felfogás, a ritmikai alap ugyan szimpla, amit a fúvósok hozzátesznek, az már nehezen követhető. Rendkívül tekervényes, szövevényes dallammenetek kapaszkodnak össze, csúsznak-másznak át egymáson, olyan érzést keltve, mint amikor kígyók lejtenek násztáncot, gondosan ügyelve arra, nehogy egymásban kárt tegyenek. Nagyon gyakran uniszónóban vonaglanak együtt, máskor aztán eltávolodnak egymástól, de csak biztos távolságra. Azt sem állítanám, hogy minden pontban a fülnek kellemes, amiket fújnak, de nem is kell mindig kellemesnek lennie a zenének, ha összességében azt érzi az ember, hogy itt nagy dolgok történtek, és ehhez kétség nem férhet. Klasszis album. 10/10