Íme a Naked Gypsy Queens idén megjelent középlemeze, a Georgiana! A különbség a 2018-as kiadványhoz képest inkább formai, mint tartalmi: kicsit vadabb külsőt kaptak, kicsivel több pénzből gazdálkodhattak, kicsit profibb a megjelenésük. Ám ez még mindig nem a világhír küszöbe, hiszen a Mascot Records nem mérhető össze egy Warnerrel, vagy Sonyval. Éppen csak húszon túli fiatalokról beszélünk, ehhez képest bombajól játsszák a déli rock’n rollt, még egy kis szájharmonika is belefér, egy kis akusztika is belefér, aztán düböröghet a rock ezerrel. A felállás nem változott a korábbiakhoz képest, tehát Chris Attigliato ének/gitár, Bo Howard basszusgitár, Cade Pickering gitár, és Landon Herring dob. Ifjú koruk ellenére reménykeltő a startjuk, csak a médiahadjáraton múlik, mire is jutnak ezzel a zenével, és éppen ezért gondolom, hogy a siker még várat magára.

Mert a jó borhoz nem csak cégér kell, hanem csomagolás is, ez pedig nem áll jelenleg a helyzet magaslatán. Kellemes kis videó lett a Down To The Devil, csakhogy ahhoz kevés a kigombolt ing és a hajrázás, hogy erre a tinilányok komolyan beinduljanak. Mindenképpen kellene a banda mögé egy multikiadó, meg egy profi menedzsment gárda, akik el tudják őket adni a közönségnek.

Az anyag jó, teljesen hallgatható, azonnal lejön, mennyire kedvelik a fiúk a Stones-zamatú, bluesba mártott, hányaveti rockzenét, a gitárhangzás tuti, a szólók ott vannak, ahol lenniük kell, hozzák a színvonalat, az énekhang markáns, erős, és hibátlan, minden-minden adott ahhoz, hogy ezekből az ismeretlen zenészekből közismert együttes legyen – egy másik korban. Ebben a XXI. században aligha. Kissé elkéstek vele. De! Mi ezzel ne foglalkozzunk, hallgassuk meg a nótákat, mert ez tényleg színtiszta, hamisítatlan southern rock, a hőskorból!

Ami azt illeti a Naked Gypsy Queens név nem éppen telitalálat egy csupa felöltözött férfiúból álló kompánia esetén. A csodálkozó hangsúly itt a hímnemen lenne, nem a ruhák mennyiségén, hiszen a Red Hot Chili Peppers is lépett már fel zokniban, ettől még működött a zenéjük annak idején, legfeljebb furcsán néztek rájuk a közönség soraiból. A Tennessee államból, egészen pontosan Franklin városból induló négyes figyelemfelkeltésnek szánt elnevezése nagy jóindulattal megteszi, csak hát a rajongói fantázia egészen más képet képzelne mögé… de ezt hagyjuk! A fiatal srácok még főiskolás haverokként kezdték a közös zenélést, és napjainkban is csupán az első nagylemez kiadását tervezgetik.

A banda frontembere a karizmatikus Chris Attigliato. Ez a srác egy igazi jolly joker. Énekes, dalszerző, gitáros egyszemélyben, és ez a gitározás nem ám a jólismert Bob Dylan-féle akkordhúzogatás, hanem bizony gitározás a javából. Képességei érzékeltetésére talán megfelelőbb lenne a gitárhős kifejezés, ha ennek a szónak nem lenne egy árnyalatnyi szatirikus éle. Maradjunk annyiban, hogy pengés szólókkal gazdagítja saját szerzeményeinek egyébként sem szegényes hangvételét. Mert akárhogy nézzük a felvételeket, ezek a nóták iszonyatosan erősek. Egytől-egyig, kivétel nélkül mind a nyolc szám legalább a kiváló minősítést megérdemli, ha nem többet.

Sajnos southern rockban túl nagyot manapság nem lehet robbanni. Azok az idők már elmúltak. Kezdetben volt a Lynyrd Skynyrd, az Allmann Brothers Band, aztán jött a The Black Crowes, a Buckcherry, és szép lassan kikopott minden ilyen zenekar az élvonalból. Így hát ez az ifjú tehetség hiába világbajnok a műfajban, maga a műfaj determinálja a jövőjét. Nos, majd meglátjuk. A You Tube tálcán kínálja a Meztelen Cigánykirálynők videóklipjeit, de én azt mondanám, egyik sem éppen remekmű. Kevés költségvetésből nehéz kihozni a jót, holott a nóták adnák hozzá az alapanyagot, nekik még igazán mutatós videójuk nincs. Majd kiderül, mi lesz ebből. Ami mindenképpen bíztató a srácokkal kapcsolatban, ha összevetjük a 2018-as videóikat az idén kiadott anyag promóciós klipjeivel, akkor ég és föld a különbség. Törnek fel, mint a gejzír! 8/10