A beteljesületlen ígéretek feliratú dobozba egyre több és több zenekar kerül az idő múlásával. Valahol az iszonyatos zenei tömegtermeléssel magyarázható mindez, hiszen mindenkiből mégsem lehet sztár, de ezeknek a csapatoknak a tagjait és rajongóit mindez aligha vígasztalja. Talán az utolsó igazán életerős southern banda volt a Dallasban alakult The Northern Lights, Jonathan Tyler énekessel a középpontban. Gyönyörűen muzsikáltak, óriási videókat készítettek, háttértámogatást is kaptak, mégsem lett belőlük nagy dobás... érthetetlen, de igaz.

A Pardon Me után már nem is készült újabb lemeze ennek a felállásnak. Az Atlantic Records által piacra dobott Gipsy Woman klipje nem győzte meg az embereket, úgy tűnik. Érdekes dolog ez, mert általában mindenki a különlegeset, az egyedit keresi, mindenki szeretne olyan zenét hallgatni, amilyen még nem volt, holott az eredetiség még nem jelenti a minőség zálogát. Az is lehet szép, ami egyszerű. Rengeteg ilyen formáció eltűnik a süllyesztőben, annak ellenére, hogy kétséget kizáróan tehetségesek. Szóval érdemes odafigyelni olyan előadókra is, akik nem nevezhetők éppen forradalmi újítóknak, mégis baromi jók.

Nos, náluk nem kell sok szót pazarolni a körülírásra: southern Rock’N Roll! Megtévesztésig hasonlítottak a Black Crowsra, néha Lenny Kravitzra, és még vagy száz hasonló zenekarra, akik a hetvenes évek southern-blues hangzását hozták a jól ismert fájdalmas énekkel. Mondanom sem kell, ez a stílus megkívánja az autentikus megjelenést, és ebben nem volt hiba: mindannyian úgy néztek ki, mint akik most léptek ki az időgépből. Hosszú hajak, pajesz, trapézgatyók, háttérénekesnő...

Szerintem a fő dobás Jonathan Tyler volt, aki ebben a műfajban a kiemelkedő dalszerző/énekesek közé tartozott. Akár gyors, lendületes darab, akár lassú ballada, mindegyikben emlékezetesen nagyot teljesített. Mint egy sziréna, rendesen kiengedte a hangját, a társai pedig úgy adták alá a lovat, ahogy kell. Ezen a lemezen nincsenek csúcspontok, de mélypontok sem, egyenletes, jó hangulatú, utazós zene. Mellesleg a gitárjátékban sem volt kezdő Tyler úr. Kezdésnek mindjárt elkap a Pardon me, ennél húzósabb nem is kell, a belét kiénekelte itt a srác, és amikor finomra kellett venni a hangnemet, azt is tökéletesen megoldotta. (Lásd lejjebb a She Wears A Smile videóban!)

De sorolhatnám sorra a többit, a Gypsy Woman vagy a Devil’s Basement is piszkosul húz, tölteléket nehéz lenne a 11 tétel között megnevezni, ez bizony egy kerek 10 pontos lemez és egy kerek 10 pontos banda. Volt… valamikor… Bő tíz évvel ezelőtt. Jonathan Tyler még ma is aktív, szólólemezeket készít, kevésbé southern felfogásban, a banda többi tagja azonban szétszéledt. Jordan Cain dobos jelenleg az Atlantis Aquarius tagja, Brandon Pinckard gitáros a Texas Gentlemen társaságában lép fel, Nick Jay billentyűs producer és lemezkiadó lett, Billy Gibbons Perfectamundo lemezének hangmérnöke volt, Emotion Brown énekesnő pedig leginkább könyveket ír, de van valahol egy elérhetetlen szólóalbuma is Emotion - and the Cosmos címmel. Nos, nagyjából ennyi. Amikor mostanában Dead Daisies, vagy Rival Sons, esetleg Greta Van Fleet videókba botlok, mindig eszembe jutnak Jonathan Tylerék, nekik kellene ott lenniük.    10/10