A német származású Wolfgang Dauner (1935-2020) ugyanúgy Stuttgart nevezetességei közé tartozott, mint a Porsche, vagy a Mercedes, bár neve közel sem annyira ismert, mint az autógyáraké, jelentősége a modern európai zenében felbecsülhetetlen. Univerzális zongorista volt, aki egyaránt otthonosan mozgott a free jazzben, a jazz rockban, és a szólójátékban is. A ’60-as évek elején kezdte pályáját Joki Freund zenekarában, itt ismerkedett meg a visegrádi származású Attila Zollerrel is, (akivel szintén jelent meg közös lemeze), illetve Eberhard Weber bőgőssel, aki szintén a német fúziós jazz egyik kulcsfigurája. 1969-ben a Radio Stuttgart jazz zenekarának vezetője lett, majd Et Cetera névvel létrehozta az első német jazz rock zenekart. 1975-ben alapító tagja volt a legendás United Jazz And Rock Ensemble formációnak, olyanok társaságában, mint Charlie Mariano, Ian Carr vagy Albert Mangelsdorff. Diszkográfiája terjedelmes, életműve grandiózus, érdemes ebből csemegézni. 

Oh, Baby I Don’t Love You Anymore – ezzel az elcsépelt címmel, és elcsépeltnek ható zongorázással kezdődik az Oimels lemez, majd egyszer csak beszáll a svájci Pierre Cavalli a gitárral, és azonnal megbolondítja a témát. Innentől aztán elszabadulnak az indulatok és a hangszerek, miközben Dauner zongorája ugyanolyan bájosan prüntyög, mint az elején, máris érezzük, hogy ez több, mint tipikus oldtimer show. A jazz rockkal való ötvözése nem az 1969-es évben kezdődött, de mint a példa is mutatja, ekkor érte el tetőpontját.

A második tételben sajnos dalra fakad a kompánia, ez nem tartozik a legjobbak közé, mondjuk úgy, hogy az instrumentális kompozíciók jobban álltak nekik. A doboknál Roland Wittich ült, bőgőn és csellón közreműködött Eberhard Weber, és volt még egy gitáros/szitáros Siegfried Schwab személyében. A My Man’s Gone Now című Gershwin darabban folytatódik tovább a szürreális őrület, bár inkább nevezném ezt jópofa bohóckodásnak, mint súlyos elborultságnak, azt majd a Come On In On In hozza el. Ebben a francia GONG hatása érezhető (Lásd GONG - Haunted Chateau 1969), ugyanaz a teljesen elmeroggyant, semmit tiszteletben nem tartó felfogás érezhető itt is, mint a párizsiaknál.

A Dig My Girl a csellós-szitáros-hipnotikus kábulat dala, ez a korai Pink Floydból merít, itt Dauner elektromos orgonára vált, az énektéma suttogós-kántálós mágikus szöveg, nagyon kellemes pszichedelikus vonások színezik a jazzes muzsikát. A Greensleeves inkább csupán egy ügyes formagyakorlat, a közismert melódiát veretes billentyűfutamok csapatják szét, ebben túl sok nincs. Az Uwiii pont ennek a fordítottja, néhány percbe sűrített dili-vízió, amiben a vokális megoldások feszegetik a befogadhatóság határát. Más szóval: hülyéskednek.

Ez a hülyéskedés jellemző erre a lemezre, mely az A Day In The Life című Lennon/McCartney szerzemény parodizálásával zárul. Mindössze nyolc szám, de így egyben nem is olyan könnyen emészthető falat, mindenképpen olyanoknak ajánlott, akik otthonosan mozognak a szabadabb felfogású zenében, vagy egyszerűen csak szeretnek kalandozni ismeretlen vizeken. 7/10