Herbert Jay Solomon, azaz Herbie Mann munkássága kiapadhatatlan forrása a fuvolás jazz kedvelőinek. (Hasonló kaliberű csöves volt Yusef Lateef vagy Paul Horn is) A részben magyar származású Herbie Mann diszkográfiája 1954-ben kezdődik és 2004-ig, a Beyond Brooklyn lemezig tart. Ha egy gyűjtő kizárólag az ő lemezeire specializálódik, tekintélyes kollekcióra tesz szert, amennyiben az összes kiadványt beszerzi. És ha belegondolunk, micsoda zenék ezek! Irigylésre méltó pályafutás maradt a fuvolás után. Ennek egyik darabja az 1959-es African Suite. A lemez valójában Johnny Rae vibrafonos és Herbie Mann közös lemeze, ha úgy tetszik szerelemgyermeke.

A titokzatos fekete kontinens a mai napig érdekli az emberiséget, pedig már sokat tudunk róla, képzelhetjük mennyire egzotikusnak számított az ötvenes évek végén, amikor a televíziózás még gyermekcipőben járt. Akkoriban Afrikát a nagyközönség fotókról, leírásokról, beszámolókból ismerhette. Mindez természetesen növelte a földrész misztikumát. Az pedig már szinte magától érthető, ha a korszak muzsikusai (filmesei, stb) megpróbálták a hallgatóság egzotikum iránti vágyát a maguk módján kiaknázni.

Nos, sokak szerint gagyiba hajlanak ezek a kongával, és sűrű dobritmusokkal felturbózott, könnyed jazz hangszerelések, melyekben a vidám fúvósok ellenpontozzák a szinte ijesztően primitív dübörgéseket, ami engem illet, nem tudok betelni velük. Óriási hangulata van ezeknek a tételeknek, és külön plusz, ahogy Herbie Mann fuvolája harsogva, mondhatni ujjongva átmetszi a zenei alapot. Nem véletlenül tartom a hangszer egyik legnagyobb mesterének, félelmetes zenei érzéke és különleges technikája volt már igen fiatalon, s ez a későbbiekben csak fokozódott. (1930-as születésű, itt tehát 29 éves volt)

Az sem mellékes, ha a közreműködők neveit nézzük, hogy a doboknál az a Philly Joe Jones ült, akit Miles Davis az egekig dícsért, és korának egyik legjobbja volt. Az ütőhangszereknél is volt egy Carlos Patato Valdez. A bőgőt Jack Six kezelte, Bob Corwin zongorázott, Jose Mangual és Victor Pantoja ritmushangszereken működtek, és a vibrafonnál ugyebár ott volt Johnny Rae.

A kiadvány mindössze 8 szerzeményből áll, összesen 38 percben. Káprázatosan gyönyörű mindegyik! Az elsőben Mann fuvolája díszít, de Johnny Rae is bámulatos a vibrafonnal, ennek címe St. Thomas. A másodikban Herbie basszusklarinétra vált, ezzel talán elefántot kívánt imitálni? Nem tudom, Rae itt is hasít a vibrafonnal, azaz a gördülékeny üveghangokkal. A harmadik a kissé fantáziátlan című Jungle Fantasy, valóságos ritmuserdő közepette tekereg a fuvoladallam, igazi csemege.

A következő a Bedouin. Ebben pikolófuvolát hallunk, illetve Észak-Afrikai kézi dobokat, plusz csengettyűket, talán ebben a legerősebb a gagyi szele, ha lehet ilyet mondani. B-kategóriás dzsungelfilm hatása van, pedig a hangszerelés itt sem kifogásolható. Nagyon jó, ahogy a vibrafont fából készült xilofon váltja fel. (Tájékozatlan vagyok e téren, azt hiszem xilofon a neve, de lehet hogy balafon) Mégis inkább egy rajzilm hátterében tudnám elképzelni.

A Sudan című szerzeményben is afrikai hangszerek szólnak, a fuvola pedig érzésem szerint bambuszfuvola. Érezhető a levegőben, mennyire különleges volt ekkoriban ez a muzsika, hiszen még a hangszerek nagy részéről senki nem is hallott. A lemezt záró Ekunda és Guinean is ugyanezt a játékos, ütőhangszerekre épülő hangulatot erősítik. Összességében nem egy világraszóló lemez lett ez, de 1959-ben sokan felfigyeltek a révén arra, hogy nem csak az ú.n. civilizált világ muzsikája érdekes, és ezért már megérte. 8/10