Senkit nem szeretnék megbántani, akinek éppen a spirituális afro-jazz a kedvenc műfaja, ezért csak a tényszerűségre szorítkozom: nálam ez ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a pihentető popzene. A háttérben nagyszerűen működik, részleteiben egyszerűen képtelenség sokáig figyelni rá. Túlságosan sematikusnak tetszik, mintha ugyanazokat a köröket róná egy futó újra és újra. A tizedik kör után már nem érdekes a táj, akármilyen szép is a környezet, a park, a folyópart, stb. Persze nem mindegy, hogy a lakótelep körül nyargalászunk, vagy mondjuk a Dunakanyarban. Ugyanez a zenére lefordítva: Pharoah Sanders, Sun Ra és Coltrane ötleteket vittek ebbe a sémába, követőik - mint a szóban forgó szaxofonos is – gyakran beérik a stílusjegyekkel. Kár érte, mert a muzsika rendkívül kellemes, és a fúvós is tudja, amit egy jó rezesnek tudnia kell.

Idris Ackamoor 1951-ben született Bruce Baker néven, de sok más társához hasonlóan ő is hamarosan felvett művésznevén lett ismert. Bár ez a hírnév erősen megkérdőjelezhető, hiszen a The Pyramids nevű kísérőzenekarát már a hetvenes években megalapította, korai anyagaikról semmit nem lehet találni ma az interneten. A legelső tőlük elérhető album is a kilencvenes évek végén jelent meg, hogy addig mit csináltak arról keveset lehet tudni. Annyi azért bizonyos, hogy Ackamoor Cecil Taylor mellett tanult, és az is kinyomozható, hogy nem kevés időt töltött Afrikában, az ott élő népek zenéjét tanulmányozandó.

A borítón ülő murszi sámán azonban kissé megtévesztő, mert nem olyan sok itt az afrikai elem. A ritmikai alapok jelen vannak, azonban a szólisták már a jól ismert amerikai jazzből építkeznek, különösen a szaxofonon játszó zenekarvezető, aki inkább east coast, mint west, de a fuvolista Margaux Simmons is inkább húz a modern világ felé, mintsem az ősi fekete kontinens irányába. Ők ketten egyébként veszett jól szólóznak, ami miatt mégsem túl izgalmas a produkció, az a relative kiszámítható szerkezet, szinte minden tételben előre lehet sejteni, nagyjából mi fog következni.

Így hiába kerül bele a zenei főzetbe fűszerként Sandra Poindexter csodálatos hegedűje, hiába brummog varázslatosan Ruben Ramos Medina a basszuson, nem képesek akkora tetőpontokra, amekkorát egyébként zenei kvalitásaik révén elérhetnének. Ezzel azt akarom mondani, hogy sokkal többet ki lehetett volna hozni a korongból, ha nem érték volna be a szokványos akkordmenetekkel. Ha kicsit megvariálják az alapokat, akkor már megvan az a fajta hökkenet, amire felkapja a fejét a sokat hallott zenekedvelő.

Mindez azonban jobbára szőrszálhasogatás, a meglehetősen tartalmas, 70 perc körüli kiadvány gyűjteménybe való darab, csodás a borító, és van ennek a muzsikának egy jellemzője, mely részben vagy egészben elfedi a hiányérzetet, ez pedig az ízlésesség. Tökéletes arányban szólnak a hangszerek, a női vokálok is annyit tesznek hozzá, amennyi kell, vagyis az idős zenészek mesterségbeli tudásuk legjavát mutatják itt be a kortárs közönségnek, és ez bizony nem kevés. 8/10

További információk itt: https://dereksmusicblog.com/2020/08/26/idris-ackamoor-and-the-pyramids-shaman/