Az egyetlen ok, ami miatt nem könnyeztem meg a spanyol Cachemira második, idén megjelent nagylemezét az, hogy kenyerem javát már megettem, s elég sokféle zenét hallottam már. Na de édesapám, így nyomatni a rockot 2022-ben!!! Azért ez mégis valami! Hiszen manapság ez a műfaj (mely örök és elpusztíthatatlan) nem tartozik a legnépszerűbbek közé. A hetvenes évek elején, hatvanas évek végén volt a zenitjén, de megkockáztatom akkor sem termelt ki túl sok ilyen kaliberű lemezanyagot. Ha ez a három jómadár Barcelonából akkortájt adja ki ezt a korongot, annak lett volna csak visszhangja!

Clapton elsápadt volna, Joplin csuklott volna, Robert Plant pedig elismerő mosollyal nyugtázta volna, jól van, gyerekek! (Számára lett volna a leghízelgőbb a Kasmír zenekarnév) Sok-sok régi nagy zenész megjegyezte volna magának a formációt, ebben biztos vagyok, nem beszélve a rajongókról. Na de ma? Mi jut vajon hőseinknek osztályrészül ma? Hogy mást ne mondjak, Joan Jett ülőhelyekkel telepakolt küzdőterekkel néz szembe, amikor nyomatja rock’n roll műsorát az elkényelmesedett, vagy inkább kissé megöregedett közönségének…

Temetni még nem kell a rockot, ez túlzás lenne, ugyanakkor az is érezhető, hogy a rádióból, tévéből az igazán nyers, hiteles, őszinte rockzene teljesen kiszorult, és leginkább a műfaj nagy öregjei tartják életben. Nem könnyű azon rockzenészek sorsa, akik szembe mernek menni a trendekkel. Nos, a spanyolokat különösebben nem érdekli mindez. Irgalmatlan nagy lemezt dobtak be a közösbe a Heavy Psych Sounds jóvoltából. Róluk (a lemeztársaságról) még lesz szó a továbbiakban, de nézzük a lemezt!

Hát robban, mindjárt az elején. Nem akkora robbanás ez, mint amit a  Cream csinált annak idején, de azt rögtön realizálhatjuk, hogy megadják a módját. Ne nézz vissza a tűzre! Ez az első nóta címe, és húz magával rendesen. Erre még nem mondaná talán senki, hogy hú, mennyire zseniális, mert hasonlít erre-arra, és amolyan sablonos (bár jóféle) muzsika. Csakhogy a lemez felépítése lépcsős szerkezetű! A legalacsonyabbtól haladunk egyre feljebb! Ezt nem árt tudni. Amennyiben a kezdő tétel a leghalványabb, akkor az elég komoly színvonalat jelöl.

Énekesnővel felálló retro bandák akadnak szép számmal Európában, mint ahogy a világ többi részén is amolyan underground divat lett blues alapú rockot nyomatni (ennyiben ez a trió mégsem megy a trendekkel szemben), és jól ismerem azt a Mothercrow nevű csapatot is, ahonnan a Cachemira énekesnője érkezett, ám a sok hasonlóság a játékidő elteltével elmúlik, mert van saját karaktere a zenekarnak, csak az nem körvonalazódik azonnal.

Ahhoz el kell jutnunk a Dirty Roads című nótáig, szerintem ez már meggyőző erővel bír. Addig két nem túl kiemelkedő, de nem is gyenge szerzeményt kapunk, nagyjából az elsővel megegyező tempóban és színvonalon. A Dirty Roads egy óriási hangulatú, vidám, keményen megpadlózott tétel, amiben Gaston Lainé gitáros megmutatja, mit tanult a nagy elődöktől. Gyönyörű mind a kísérő- mind a szólójátéka. Nagyon jó az a kiegészítő jellegű, nem túl domináns, mégis markáns orgonakíséret is, ami a lemezen Camille Goeallen jóvoltából hallható.

Alejandro Carmona Blanco a trió harmadik tagja, ő a dobokon játszik, ebből kiderül, hogy Claudia nem csupán énekel, hanem a basszusgitárt is ő kezeli, nem is akárhogyan. Szerintem a lemez egyik legnagyobb értéke pont a félelmetes basszuskíséret, mert ebben a hölgy nemhogy világszínvonalú, hanem világbajnok. Tessék leellenőrizni! A Cachemira 2017-es bemutatkozó lemezét még nélküle vette fel, s bár az sem lett gyenge muzsika, be kell látnia a két zenésztársnak, hogy vele nagyot léptek előre. A hangja is szuper, a játéka még ennél is meggyőzőbb, hihetetlenül erős.

A Dirty Roads után jöhetne elvileg egy ballada, ilyesmire azonban ne számítsunk tőlük! A Mujer Vudú című szerzeményt is érdemes figyelni, itt Claudia olyat tesz, amit pályatársai egyre ritkábban: spontán beleordít a mikrofonba, azaz szöveg nélkül improvizál. Nagyon ritka lemezen hallani ilyesmit, pedig annak idején hozzátartozott a rockhoz a spontaneitás.

A Get Out (Turn Around) szintén kiválóan sikerült, nem is meglepő az előzmények után, talán csak annyi a fura, hogy tényleg nem lassítanak a tempón, végigbrusztolják az egész lemezt. Az egyetlen kakukktojás az albumot záró címadó nóta, amiben a rockerek nemes egyszerűséggel átcsapnak egy merőben más műfajba (nem árulom el melyik ez), azaz fúzionálnak egyet, majd onnan visszatérve szépen lezárják az év egyik legjobb rock lemezét. Ha nem a legjobbat… Ki tudja? 

Az egyetlen szépséghiba, vagy negatív kritika a borítóra vonatkozik. Ezt nagyon elszúrták. Érthetetlen a lemeztársaság szerencsétlenkedése. Ha más nem, Gabriele Fiori, a Heavy Psych főnöke igazán szólhatott volna, hogy ezt ne. Egy sematikus, kivehetetlen, borzasztó minőségű fotót ehhez a lemezanyaghoz adni valóságos merénylet. Miközben lám, milyen gyönyörű grafikák születtek a három muzsikusról. Bármelyik tökéletes borító lehetett volna. De sok itt a volna. A zene jó, ez a lényeg!  10/10