Ez volt az a lemez, mellyel Yusef Lateef, a szelíd óriás végképp belopta magát a szívembe. Népes társaság élén masírozott be 1976-ban a New York-i Regent Sound stúdióba, hogy szokása szerint marháskodjon egyet, s a fárasztó munka meg is hozta gyümölcsét. A mai napig friss, időtlen rockzenét alkotott (ha ez volt a szándéka, ha nem) , telepakolva jazz szólókkal, és teljesen elképzelhetetlen, agyament poénokkal. Igazán nem szívesen lövöm le ezeket, valahogy mégis érzékeltetni szeretném, mennyire kitágította a határokat:  báránybégetés, marhabőgés, illetve frappáns illetlenkedések sorozata – szinte az összes felvételben! Legalább annyira szeretett hülyéskedni, mint fuvolázni. Sőt! Talán ez utóbbit jobban.

Mondanom sem kell, ő volt a bárány is, a marha is, és más állatok… Sem előtte, sem utána nem csinált senki hasonlókat – mármint a legmagasabb szintű jazz körökben. Ne felejtsük el, hogy az Atlantic Records szárnyai alatt történt mindez, és egy olyan legenda szólólemezét halljuk, aki már Cannonball Adderley mellett nevet szerzett magának.

A zenei tréfák önmagukban még nem tennének értékessé egy nagylemezt, azért muzsikálni is tudni kell. Ha csak az első darabot meghallgatjuk, kétségünk nem lehet felőle, komoly virtuóz működik a csövön. 7 és fél perc fölé megy a The Improvisers, fuvola viszi a fő dallamot, miközben az illusztris arcokból álló kísérőzenekar is megvillantja tudását. Az ütőhangszereknél a brazil Dom Um Romao, a doboknál Al Foster (!) a billentyűknél Kenny Barron, ez máris három nagyon komoly név, ki is töltik a rendelkezésre álló teret.

Rajtuk kívül hallható még trombita, pozan, kürt, gitár, és természetesen basszusgitár. A hangszerelés nemhogy rockos, hanem tulajdonképpen rock, kizárólag a szólók emlékeztetnek a muzsikusok jazz múltjára. Hasonló zenét játszott pl. a magyar Mini együttes, vagy a Solaris. Csak nekik nem volt egy ilyen univerzális emberük. Lateef a második szerzeményben oboára vált, hiszen ezen is előszeretettel játszott. A Hellbound a kiadvány legszebb pillanatait nyújtja, emlékezetes oboa dallammal, és puha, simulékony basszussal.

A Mystique folytatja a sort, ebben Jean-Luc Ponty Mirage felvételének ízvilága bukkan elő, hiszen ugyanabban a felfogásban és korszakban készült mindkettő. A Mississippi Mudban tenorszaxofon veszi át a kezdeményezést, ez igazából nem annyira kiemelkedő, bár kellemes darab, aztán a Mushmouth megint egy óriási témát bont ki, ez egy könnyedebb Weather Report is lehetne, vagy Headhunters.

Van még egy furcsa szösszenet, a Technoligical Homo Sapiens, ez már talán sok is a viccből, egy hosszú narratíva vezeti fel a fuvolás darabot, mely kicsit erőltetettnek hat. Ugyanígy vagyok a végére csapott két számmal, egyik sem tartozik a legjobbak közé, de a fenti előzmények után mindkettő belefér. Ha ez a felemásra sikerült zárás nem lett volna, lényegesen magasabbra értékelném a nagylemezt, így összességében a kerek tízestől egy kicsit messzebb van. 8/10