Nem sokkal a kiadása után vettem meg az L.A.Guns harmadik albumát, kazettán. Nem mintha nálunk hivatalosan megjelent volna, csakhogy 1991-ben virágzott a kalózkazetta-kereskedelem, kirakodóvásárban, búcsúban, zeneboltban bármi kapható volt néhány százasért, így nem jelentett problémát a beszerzése. A bemutatkozó lemez anyagát már ismertem – szintén kazettáról – még ha nem is volt egetverő muzsika, meg lehetett hallgatni. (A Cocked And Loaded is bekerült a gyűjteménybe, csak jóval később.) Szóval: Hollywood Vampires – Ez nagyot szólt akkoriban! Mondhatni egy alaplemez volt számomra. A-tól Z-ig fújtam kívülről, sőt, rámentem a zenekari image lenyúlására is, ami csóró vidéki srácként kissé meredek húzás volt: fekete haj, kalap, csizma…

Mindez ma már lényegtelen. Az a véleményem, hogy nem véletlenül lett a Guns’N Roses sztárbanda, az L.A.Guns pedig futottak még kategóriás zenészek gyülekezete, mert ha mai fejjel meghallgatjuk a 30 évvel ezelőtti lemezeiket, akkor a Guns nyer. Mármint a rózsás… Az L.A.Gunsban nem volt akkora patron. Ez a banda 1991-ben volt a csúcson, ezzel a lemezzel. Ennél jobbat sem előtte, sem utána nem készített. Na és ha ezt most elővesszük, akkor nem pörög le egy az egyben a lejátszóban. Azt azért nem. Nagyon kétpólusú korong ez. Ami jó róla, az nagyon jó, ami rossz, az viszont roppant gyenge, kár lenne szépíteni…

Beszéljünk előbb a jó oldaláról: Az egészt lemezt áthatja egy természetes lazaság, egy olyan beleszarós hozzáállás, mint amikor tudjuk, hogy soha nem lesz belőlünk MTV kedvenc csapat, de ezt nektek, multik, tehettek egy szívességet! Mi csak játsszuk, ami épp eszünkbe jut, és kész… Ez a hanyag, szinte szemtelen felfogás lejön a nótákból, ettől életszerű az anyag. Érezhetően nem görcsöltek semmit a stúdióban, bementek, felrántották, kész.

A nyitó nóta az Over The Edge – az egyik legkevésbé rájuk jellemző tétel. Phil Lewis nagyot énekel, jó a lüktetése, a keleti hangulata, mégis inkább a vége felé tenném, nem az elejére. Ezután jönnek a tuti nóták: Here It Comes, Dirty Luv, Some Lie 4 Love, My Koo Ka Choo, Kiss My Love Goodbye, Wild Obsession, Big House – ez azért nem kevés.

Sajnos a műélvezetet megtöri a Crystal Eyes borzasztó ömlengése, egy hallgathatatlan ballada, amit angolul értő embernek tilos meghallgatnia, hacsak nem 10 éves kamasz fiú, aki életében először szerelmes. Ugyanez a bájgúnár szövegvilág köszön vissza az I Found You című rettenetben. Idézem: "I found you, and you wanted me, too." – Nos, ez volt a refrén… Nem is tudom, mit mondjak erről az irodalmi igényességről.

Egyébként azokban a dalokban, melyek itt a húzónótákat képezik, szintén billeg a léc tartalmilag, mert pl. a My Koo Ka Choo sztorija is erősen limonádé: " - Megláttalak a sarkon, úgy néztél ki mint egy címlaplány, és azt gondoltam magamban, soha ilyen nőt nem láttam talán. Rád néztem, rám néztél, le sem tagadhatjuk: ez a végzet, örökké őrizzük e csodás nyári emléket…" Inkább nem folytatnám tovább az L.A.Guns magasröptű csajozós szövegeinek fordítását, legyen elég ennyi: a legócskább közhelyeket faragták nótákba.

Ha nem figyelünk oda, akkor szódával elmegy. A magam részéről a gyors, vidám, szemtelen rockos oldalukat kedvelem ( Bizonyos pillanatokban ezt még akár punkosnak is mondanám ) így ezeket a fent nevezett tételeket szívesen ajánlom bárkinek, a balladáiktól azonban mentsen meg az Isten minden jóérzésű zenehallgatót. Van még egy, az önsajnáltató It's Over Now, ez is lemaradhatott volna... Na, szóval, alapmű ide, vagy oda, mára már ez a korong kissé megsápadt. 7/10