Van ez a lemez a skót Gun zenekartól, ami annak idején egészen jól futott Európában. Az államokban és Ázsiában valószínűleg kevesebben ismerték, itt viszont hónapokig pörgött róla a vezető sláger, amely - ki ne tudná, a Cameo – Word Up nótájának feldolgozása. Kis túlzással fél Európa erre ugrált a rockdiszkókban a kilencvenes évek elején. A legtöbb zenerajongó számára azonban a Gun maradt egyslágeres banda, holott a Swagger nótái között akadt még jónéhány olyan dal, amely egy látványos videóklippel megtámogatva sikeresen ostromolta volna a slágerlistákat.

A zenekar hangzása slágeres volt – ez tagadhatatlan. Dallamos vokálok, fülbemászó gitárdallamok, leginkább a Bon Jovi 1992-es Keep The Faith lemezére emlékeztető kemény, de befogadható stílus – pont a grunge hullám tetőzése idején. Mondhatni szerencsétlen időzítés… A legtöbb, amit tehettek az ügy érdekében, hogy a bőrdzsekis, hosszúhajú rockerek mind levágatták a hajukat, színes ruhákba bújtak, sőt, Mark Rankin énekes még a szőkítésbe is belement, hátha ettől piacképesebb lesz a gárda. Nos, részben bejött, részben nem. Pont ettől érdekes ez a sztori!

A Word Up annyira betalált a maga kíméletlenül nyers, az alaptémához képest brutál kontrasztos felfogásával, (valamint az éjjel-nappal sugárzott, látványos videóval) hogy a jóval lágyabb zenék kedvelői is haraptak rá, ugyanakkor a szigorúbb arcok sem nézték le, egyszóval kajálta a nép. Tolták is a rádiók a lemezt szépen. Csakhogy erről a lemezről minden rádióállomás ugyanazt az egy nótát játszotta… Kár, mert mint említettem volt itt még néhány hatalmas téma, például a mai napig hatásos, himnikus tételük a Don’t Say Its Over.

Ez a dal még videóklipet is kapott, amit ráadásul Magyarországon, Budapesten forgattak, de ez a videó közel sem járt be akkora utat, mint elődje. (Talán vigasztal minket magyarokat, hogy a szintén a lemezhez készült The Only One, és Seems Like I’m Loosing You videók is csak elvétve kerültek elő az MTV és a VIVA TV műsoraiban) A Don’t Say It’s Over, egy gyors, lendületes, szakítás utáni visszakönyörgés, remek kis gitárszólóval Giuliano Gizzi jóvoltából, abszolút hibátlan szerzemény.

A Dont Say It’s Over a legcsekélyebb feltűnést sem keltette, ugyanúgy elsikkadt, ahogy a lemezt nyitó, harapós Stand In Line, és az ezt követő Find My Way is, és a mese végén ez a társaság is eltűnt a süllyesztőben. Hogy mi a tanulság ebből? Nos, a Gun egy abszolút jellegtelen, vergődő, tucatszerű rockzenét játszó csapat volt, akik kaptak egy esélyt. Nem is kicsit. Gyakorlatilag a semmiből röppentek a köztudatba. Megkapták a kellő támogatást, ügyes menedzserek, tehetséges zenei producerek alájuk nyúltak, röpítették őket felfelé… Azután a többit már nekik kellett volna hozzátenni.

És itt sajnos nem volt mit. A Gun ezt követő lemezei ugyanolyan gyengék és jellegtelenek lettek, mint korábbi próbálkozásaik. Rankin hamarosan ki is szállt, még éppen idejében hagyta el a süllyedő hajót. A két Gizzi azonban nem adta fel, a basszer Dante Gizzi vette át a mikrofont, így vitték tovább a zenekart. Összesen hat lemezt készítettek a Swagger óta, ezen a hat lemezen nagyítóval sem találni olyan dalokat, mint amilyenek 1994-ben születtek tőlük. Nem véletlen, hogy a jelenleg is működő Gun jobbára minden koncerten a régi slágereit játssza… Azaz, egy darab slágerét, és a többi majdnem híres dalát…  Maga a lemez már csak a hangzása miatt is maradandó érték. A gitár pengés, a zene édes, mégsem szirupos, megfelelő viszonyítási alap lehet a mai rockbandák számára.    8/10