A Love/Hate nevű amerikai bandát a Metal Hammer dobta be a köztudatba nagyjából az első lemez megjelenésével egy időben. Szinte a semmiből törtek elő ezzel a koronggal, pedig a történetük még 1985-ben kezdődött. Egy Dataclan nevű formációhoz csatlakozott Jizzy Pearl énekes, és felvették a Love/Hate nevet. Bár állandó fellépők lettek Los Angeles klubjaiban, sokáig átnéztek rajtuk. Csak 1988 decemberében szerződtette őket a Columbia. 1989-ben el is kezdődtek a felvételek, de a megjelenés átcsúszott 1990 februárjára. Mindezt akkoriban én nem tudtam, és most így utólag csodálkozom rajta. Pont ez az a fajta zene, ami teljesen spontánnak hat, mintha csak egy óra alatt rögzítettek volna mindent, rákészülés nélkül, fejből. Ebből látszik, mekkora kontraszt lehet a kiadvány lazasága és a munkafolyamat nehézségi foka között.

Nem igazán hallgattam akkoriban ilyen muzsikát, ennek oka pedig végtelenül egyszerű: nem voltak ilyen muzsikák. Ez a zene tényleg rendhagyó, valóban kiszámíthatatlan, nehezen skatulyázható valami. Teljesen eltér a Sunset Strip akkori előadóitól, mint ahogy nemzetközi viszonylatban is általános döbbenést keltett. Olyasmi, mintha az AC/DC játszana Red Hot Chilli Peppers számokat. Ki kíváncsi erre? Bizarr keverék. Ezzel együtt a média ráharapott a csapatra, az MTV sűrűn játszotta éjfél után a Why Do You Think They Call It Dope? videóklipjét, és beindult végre szekér.

Nem lett ugyan sztárbanda belőlük, de kivették a részüket a jóból, hogy aztán egyik pillanatról a másikra beleszürküljenek a rockmezőnybe. Ez a lemez azonban a mai napig hatalmasat szól! Hibátlan, gyönyörű alkotás, minden ízében érezhető a tehetség, ami ezekből a zenészekből, különösen Skid Rose gitárosból áradt. Ő volt ugyanis a fő dalszerző, és aki ilyen nótákat tud írni, az előtt le a kalappal! Jizzy Pearl, Skid Rose, Joey Gold, Jon E.Love – ezek persze ócska művésznevek, nagyon is tipikusan hangzanak, és elvileg full gagyi kellene legyen minden, amibe csak belefog négy ilyen lecsúszott fickó, de nem! Zseniális az egész. Nincs egy gyenge szám, egyik őrültebb, mint a másik. Eszméletlen.

Akkoriban így éreztem, és ma sem vagyok vele másképp. Ami kritizálható, az Jizzy énekhangja. El kell ismerni, önmagában nem egy kellemes orgánum. Ide mégis tökéletesen illik. Mert itt a roncsokból, a hulladékból, a zenei koncokból raktak össze valami csodaszép dolgot, és ehhez valami olyan kell, mint amit ő előad a maga nyávogós, vonítós stílusában. Egyébként, most őszintén, kit érdekel, milyen az énekes, amikor a zene abszolút elmebeteg? A Janes Addiction hozzájuk képest nyeretlen kétévesnek hat.

Három fő szempont: 1. Műfajfüggetlen dalszerkezet. Ezeknek a srácoknak nem kellett a rock’n roll, sem a metal, sem a blues, sem bármi más séma, hanem pakk, elkezdett egy dallamot a basszer és már ment is minden magától… Ősztönösen, zsigerből lődözték a poénokat, s aki az újra fogékony volt, az rá is kattant. 2. A normál fantáziát meghaladó szövegek. Éppen csak tanulgattam 1990-ben az angolt, annyit mégis megéreztem ezekből a szövegekből, hogy nem akármilyen figurák azok, akik egy 13 éves lányt Rock Királynőnek becéznek, és azt éneklik neki, hogy hadd egyem meg a sütikéd! Az is valószínű volt, hogy az édes kis Slutsy Tipsy nem csokis keksz, hanem valami egészen más.

De nem kizárólag a szex volt itt az egyetlen témakör (csak minden második nóta táplálkozott ebből), mert ugyanilyen vonzó volt barátaink számára szesz is (One More Round, Fuel To Run, Blackout) és született egy szerzemény például arról is, hogy Kaliforniában létezik egy Hell nevű település, ahol a lakosság négy főből áll. Negyven perces, 12 számos egyébként a teljes anyag, és ha megfeszülök, sem tudok róla kedvencet mondani, mert akkor megszólal egy hang: Hülye vagy? Pont a She’s An Angel? Amikor ott a Fuel To Run, ami még jobb… és így tovább.

A zenészek nem játszották meg magukat, ugyanazt az életmódot élték, amit megénekeltek, feltehetően ezért vált meg tőlük a kiadó, mert megérezte, hogy nem fognak ők „elfogadható szintre” szelídülni. Bizonyság erre a második lemez, olyan dalcímekkel, mint Don’t Fuck With Me… A rádióállomások számára az ilyesmi azonnali mellőzést jelentett. A Love/Hate tündökölt, ragyogott, felemelkedett és nagyot bukott. Bár a mai napig működnek, erről nem érdemes sok szót ejteni. Az első lemez viszont mindenkinek erősen ajánlott, aki szereti a súlyos, mégis vidám, meglepetésekkel teli rockzenét. 10/10