Miután a Fairport Convention a tradícionális brit folk rock egyik úttörő jellegű csapatának számít, nevük első hallásra valamilyen jelentős történelmi tettet sejtet. Ám, ha utánanézünk, a valóság azonnal lelepleződik. Fairportnak hívták azt a házat, Észak-Londonban, ahol Simon Nicol gitáros apja praktizált, s melynek fölszintjén Ashley Hutchings basszer és Simon elkezdtek próbálni egy sok tekintetben újszerű bandában. Hagyományos brit népdalok motívumait ültették át rock környezetbe. Céljaikhoz szükség volt egy markáns hangú frontemberre, mert az eredeti énekesnő Judy Dyble nem váltotta be a reményeket. Végül egy kórházi nővér személyében megtalálták, akit kerestek. Sandy Denny teljesen amatőrként csöppent a zenei világba, ahol a mai napig kitörölhetetlen nyomokat hagyott.  Tette ezt elsősorban a  Liege & Lief lemez elképesztően nyers, dallamos himnuszaival.

Az első két korai albumról is lehetne beszélni, ezek sem sikerültek rosszul, az igazán kimagasló azonban a negyedik lett, ez valóban klasszikus a maga műfajában. De mi is ez a műfaj? A XXI. századra a folk rock egészen átalakult, sokszor kimerül néhány népi hangszer alkalmazásában, vagy régi ruhák viselésében, akkoriban valóban az volt a recept, fogj egy népdalt, hagyd meg a vázát, de tett rockossá, vigyél bele erőt, energiát, lendületet!

A Liege & Lief úgy tud keményen megszólalni, hogy semmi nem tépi le a fejünket, mégis érezzük dalaiban a brit vidék büszkeségét, az egyszerű emberek szabadság iránti vágyát, azt a szelídíthetetlen magatartást, ami 1969-ben még nagyon is tapintható volt a levegőben. Aki akkor nem élt, az is átérezheti ezt a felvételek meghallgatása közben. Egyszerre dallamos és fésületlen zene, ami teljes harmóniában fogant, mégis áthatja egyfajta pulzálás. A közvetlenül előtte készült Unhalfbricking is zseniálisan jó lett, de az az anyag jóval nyugodtabb, jóval szürkébb tónusú, mint a Liege & Lief.

Itt az első dal, a Come All Ye máris egy remekmű. Ahogy a hegedű beindul, rögtön magával ragad a szerzemény, amit a ”kissé” naiv világmegváltó szöveg sem tesz komolytalanná. Akkoriban még hittek az ilyesfajta eszmékben. Vagy csak megpróbáltak hinni benne? Ezt azok tudják, akik átélték. Miről van itt szó? ”Gyertek vándormuzsikusok, együtt megpróbáljuk felkelteni a világ szellemiségét, megmozgatjuk a gördülő eget is.” Nehéz így utólag mosolygás nélkül hallgatni, ugyanakkor az is átjön, mekkora volt a korabeli rockerek lelkesedése.

A Reynardine egy gyönyörű brit ballada, ami Sandy Denny előadásában valósággal rabul ejti a hallgatóságot, pontosan úgy, ahogy a benne szereplő vérróka (mert a brit folklórban ilyen is van) rabul ejtette az ifjú hölgyeket, akiket kastélyába csalogatott. Azt nem lehet tudni, mi lett velük a továbbiakban. Ezt követően a Matty Groves érkezik, mely talán a kiadvány legjobb darabja, szinte egy középkori táncmulatságon érezhetjük magunkat közben, annyira ringatódzó a dallam, s nem is gondolnánk, micsoda tragédia zajlik a versszakokban. Hiszen itt egy féltékeny férj végez az egymás iránt titkon szerelemre lobbant fiatalokkal. A dal azonban igazán akkor érvényesül, amikor a szöveg véget ér, és a muzsikusok improvizálni kezdenek. Nem jöttek zavarba a lehetőségtől! Mind Richard Thompson a gitárnál, mind Dave Swarbrick a hegedűnél komolyan megvillantja a tudását, manapság nem is igen lehet ebben a folk rock műfajban ennyire hosszú és pengés szólókkal találkozni.

Egy olyan szomorkás tétel következik, amilyenből az Unhalfbricking már bemutatott néhányat, ez inkább a kellemes, mint érdekes kategóriába tartozik, címe Farewell Farewell. Nem sokkal lendületesebb a The Deserter elbeszélő stílusa sem.  A Medley című, ének nélküli táncos betétet már viszonylag keményebben kopogó nóta, a Tam Lin követi, ez a basszusmenetével, és a kristálytiszta énekkel kelt jó benyomást, szintén a bravúros darabok sorát bővíti.

A Crazy Man Michael című balladát sokan feldolgozták már (Pl. Natalie Merchant) a Fairport-féle változat minden más próbálkozásnál tisztábbnak és élettel telibbnek hat. Megint a középkori lakodalom érzete vibrál a levegőben. Végül a Sir Patrick Spens, egy borongós, cseppet sem felhőtlen hangulatú szerzemény zárja a lemezt. Nem a világ legvidámabb lemeze, nem is azonnal fülbemászó, inkább azt mondanám, aki megszereti, egész életében szeretni fogja, mert az idő nem ellene dolgozik, sőt! 10/10