Egy kiugróan eredeti, elképesztő lemezanyag 1957-ből, Charles Mingus és a Bohóc. Vagy inkább Charles Mingus, a bohóc? Bizonyára érzett valamilyen lelki párhuzamot a legendás bőgős a cirkuszi nevettetőkkel, különben nem adja ezt a címet az albumnak. Az a fajta muzsika ez, mely már az első pillanatoktól nyilvánvalóvá teszi: nem fogunk mellé vele! Annak ellenére, hogy mindössze négy felvétel alkotja az eredeti kiadványt, bő 40 percben. De az milyen 40 perc! A világ legkifinomultabb jazz alkotásai között igen előkelő helyen lenne egy képzeletbeli ranglistán.

Nem készült előtte sok lemeze az 1922-es születésű Mingusnak, aki csak ’51-ben kezdte el kibontakoztatni szólókarrierjét, de addigra már óriási elismertségnek örvendett, hiszen Miles Davis oldalán, vagy Lionel Hampton mellett bizonyította tehetségét. Gondolom sokakat meglepett a társak kiválasztása ezekhez a felvételekhez, hiszen Shafi Hadi szaxofonozott, Dannie Richmond dobolt, Wade Legge zongorázott, és Jimmy Knepper harsonázott. Egyikük sem tartozott a közvetlen élvonalba, és mégis nagyszerűen működtek együtt a főnökkel, aki nyilván kiosztotta a feladatokat, de egészen biztosan adott annyi szabadságot nekik, amennyi az alkotóknak jár.

Ezt úgy értem, hogy ez a négy kompozíció nem úgy szól, mint amikor egy bőgős be akarja bizonyítani a világnak, ki a király a trónon, és le akar nyomni mindenkit virgázásban. Sokkal inkább egy mesterien felépített kirakós játék, amiben mindenkinek megvan a maga szerepe. Egyaránt a fontos a harsogó harsona, a játékos zongora, a csapongó dob és a tekervényes szaxofon, ugyanakkor bőgős finomságokban sincs hiány.

A Haitian Fight Song 12 perces durva bop örvénylése már-már kaotikus hatást eredményez, szokatlanul formabontó, frissnek ható jazz, gyökereitől fogva más, mint amit a korszak prominens előadóitól megszokott a közönség. A Blue Cee már hagyományosabb felfogású, mégis sokrétű szerzemény, rengeteg eseménnyel a háttérben, ezt követően pedig két eszement zseniális darab jön: a Reincarnation Of A Lovebird, és a címadó The Clown. De ezeknek a különcségét az tudja igazán értékelni, aki ismeri a Duke Ellington vagy Dizzie Gillespie nevei által (is) fémjelzett swing alapú jazzt, mert akkor lehet igazán érezni Mingus meghökkentő humorát, amivel nyakon öntötte ezeket a kótyagos tételeket.

Megunhatatlan klasszikus, mely jogot formálhat arra, hogy kötelező tananyag legyen a zenei egyetemek jazz tanszakán, s miután nem végeztem ilyet, és kutakodásba sem fogtam e téren, csak reménykedni tudok benne, hogy így van. Bár nem tartozik a legdöbbenetesebb bőgős korongok közé, s nem ezzel példáznám meddig képes kitágítani egy nagybőgő a teljes spektrumát, mégis vitán felül mesteri alkotás. 9/10