Nem mernék megesküdni rá, de emlékeimben úgy jelenik meg a Lillian Axe, mint a zenei sajtó által kereszténynek tartott rockzenekar. Ez a kilencvenes évek elején volt, a Poetic Justice lemez idején. Már akkor erősen szaglott ez a keresztény szemlélet, hiszen egyrészt a második lemezen azt énekelték, hogy szerelemben és háborúban minden megengedett (Love And War 1989), másrészt a Költői igazság hemzsegett a csajozós dumáktól, s mindez nem annyira vág össze a keresztény egyház értékrendjével. A külsejük sem olyan volt, mint akiket nem érdekelnek a bűnös dolgok… Sziasztok lányok, mi nem olyan srácok vagyunk, a tetkó és a bőrnadrág csak álca…

Egy szó mint száz, kissé hiteltelenek voltak ezen a téren, ám ez engem akkoriban nem különösebben érdekelt, mert minden ilyen amerikai hajbandát azonnal megkajáltam, hiszen ez tűnt a legmenőbb irányzatnak… khm… Nos, igen. Tizenévesen még talán belefér… A fent említett három lemezüket hallgattam évekig, utána elveszítettem a Lillian Axe teljes gárdáját szem elől, egészen a mai napig, amikor kocogás közben benyomtam a Psycho…stb.. albumot. (Teljes cím fent)

Nem fogok hazudni, az anyag első fele egészen tetszetős. Nagyjából 25-30 percig nem is volt vele sok bajom, majd elkezdett laposodni, és végül ki is léptem belőle. Annyit ezért el kell mondanom, hogy messze nem egy értékelhetelen zene, mégcsak nem is tipikus hard rock zene, csak éppen vannak bizonyos hibái, melyek fölött nehéz szemet hunynom. Ezekről majd a végén, előbb lássuk, mik az értékek?

A dobolás valami fantasztikus! Aki kedveli a sűrűre vett, de még jól kivehető ritmusképleteket, annak nagyon ajánlom Tommy Scott (alias Tommy Stewart) játékát, mert ez magasan üti a korszak összes akkori muzsikusát, aki ebben a dallamos hard rockban működött. Gyakorlatilag hardcore színvonalú produkciót mutatott be ebben a félig-meddig glam bandában. Eszméletlen mennyire érezte a hangsúlyokat, lásd: Crucified, Deepfreeze, Moonlight… - csak úgy záporoznak csapásai a bőrökön.

Ugyancsak világbajnok volt az alapító Stevie Blaze a gitárnál, tele is nyomta a lemezt iszonyatos szólókkal, valósággal ontotta a jobbnál-jobb futamokat, mégpedig – nem végeztem zeneelméletet – csak érzésből mondom, hogy valószínűleg valamilyen keleti skálát alkalmazhatott, mert erősen keleti hatása van ezeknek. Alex Skolnickra emlékeztetnek, aki szintén kedveli a keleti motívumokat.

Sajnos lerontja a dalok színvonalát a gagyiba hajló szövegvilág (ne tanulj angolt, akkor nem zavar az ilyesmi) valamint Ron Taylor énekes szirupos stílusa. Sokan kedvelik a cukrozott gesztenyét, és más desszerteket, itt náluk az egész lemez az. Valami olyasmi, mint a keményre fagyott gesztenyepüré, amire jó vastag habot nyomtak, és még málnadarabkákat is, hogy biztosan lecsússzon. Hát pont ettől nem csúszik le.

Ami a dalokat illeti, a Stop The Hate már viszi lefelé a színvonalat rendesen, de a Sign Of The Times még visszahoz valamit a kezdeti lendületből, hanem aztán jön a The Needle And Your Pain, és ez végképp feladja erre a lemezre az utolsó kenetet. Fájdalmas, szörnyű ballada, szinte sír az ember egy Bon Jovi nóta után. És akkor eljönnek még Mély Kék Árnyak is, szintén a feledhető kategóriából, meg még néhány említésre sem méltó próbálkozás. Nem folytatnám tovább, ennyit erről a lemezről és erről a bandáról, aki ismeri a későbbi munkáikat, kommentben megírhatja milyenek. 6/10