Lehet a U2-t szeretni vagy nem szeretni, - én például rosszul vagyok, ha meglátom Bono irgalmas szamaritánius ábrázatát – (kb. annyira hiteles békeharcos szerepben, mint Daniel Craig James Bondként) de el kell ismerni, ez a lemez jó! Soha nem voltam nagy U2 rajongó, nekem ők a tipikus ál-rockerek, akik valójában arculat nélküli emberkék, mert úgy táncolnak, ahogy a széljárás hozza, mégsem lehetek annyira zeneellenes, hogy a Joshua Tree-t megtagadjam. Sőt! Képes voltam eredeti CD kiadásban megvenni, ami nálam igen komoly elismerést jelent.

Lényegében ez is csak popzene, mert rocknak nem nevezném, de legalább úgy meg van hangszerelve, hogy áááá… Mennyei. Véleményem szerint ez leginkább Daniel Lanois érdeme, mert ha Brian Enon múlik, akkor annyi dög sem lesz benne, mint egy Komár László nótában. Mondjuk úgy, hogy Eno is ott volt, ezzel emelve e felvételek rangját… Lanois dörzsölt vén medve, Bob Dylan-t is őt tette naggyá, és mire a U2 közelébe került, már kisujjában volt a szakma. Akár miatta, akár nem, annyi bizonyos, hogy van mit fülelni ezekben az egyszerű dalokban, mert a basszus, a dob, a gitár, mind-mind egy tanulmány, annyira szépen szólnak együtt is és külön-külön is.

Példának okáért a basszus a With Or Without You-ban, elképszetően el lett találva, bármilyen egyszerű, ettől lélegzik az egész nóta. Ahogy erre beszáll Larry Mullen Jr. a dobokkal (nagyon bírom a dobolását) az szintén példa értékű, és hát Bono… Bármekkora arc, énekelni azt nagyon tudott. (itt még) Kétségtelenül slágeres a lemez, mivel az alapvető szándék is az volt, hogy ebből bombasiker legyen, legalább két-három slágerlistás számmal, (és ez így is lett), na de mennyire más slágerek ezek, mint a korszak többi dalocskája, nem beszélve arról a szennyről, ami a mai rádiókból ömlik ránk. (rám ugyan nem!)

1987-ben olyasmi volt a menő, mint a Walk Like An Egyptian, meg a Papa Don’t Preach, de mondhatok magyar klasszikusokat is: Tűzvarázsló, Elpattant egy húr… Szóval ezek után meghallgatja valaki, hogy I Still Haven’t Found What I’m Looking For, és olyan érzése lesz, mintha egy másik bolygóra csöppent volna. Szerintem ez a U2 egyik legjobb száma, milliószor hallottam, mégsem unalmas, mert részben jó a dal, részben mint említettem hangszerelési bravúrok követik egymást, ötletek egész sora vonul fel, ahogy felépítik a szerzeményt.

Éppen volt rá idő, azt meg kell hagyni, hiszen 1986 januárjától egészen novemberig tartott a stúdiózás. (Ehhez jött még a mixelés) Ennyi idő alatt azért fel lehet rittyenteni 11 számot. A lemezfelvétel eseményeiről oldalakon keresztül számol be az angol Wikipédia, ebből kiderül, hogy alaposan elhúzódtak a munkafolyamatok. Döbbenetes az egész, mert a legtöbb zenekar nem a stúdióban írogatja a nótáit, nem ott csiszolja össze, hanem már úgy megy be, hogy kész dalok vannak, amikhez majd kell némi utókeverés. Kevesen engedhetik meg maguknak azt a luxust, ami itt történt. De a U2 ekkor már a sztárság küszöbén állt, s mindenképpen robbantani akartak velük, hát ketyeghetett az óra, senkit nem érdekelt.

Visszatérve a lemezanyaghoz: a slágereket mindenki ismeri, de a kevésbé ismert darabok, mint pl. Bullet The Blue Sky, vagy a Red Hill Mining Town is hasonlóan magas színvonalat hoznak, mint ahogy egyik nóta sem megy 7-8 pont alá, ami kiemelkedő dalszerzői készségre vall. A lemez A-oldala (ne feledjük, ez vinyl lemezen jelent meg) csont nélküli remekművek sorozata, talán a B-oldal vége felé (Exit, Mothers) laposodik el kicsit. Ha a végeredményt kell pontszámmal visszaadni, akkor erősen a 10-es felé húzna a szívem, de mert ki nem állhatom Bono átszellemült képét, azért sem adom meg neki ezt az örömöt!    9.5/10