Ha már Madder Rose van a terítéken, akkor nézzünk meg közelebbről egy másik lemezt, az 1994-es Panic On-t. Ez annál is egyszerűbb, mert a CD itt pörög éppen a lejátszómban. Teljesen abszurd és hihetetlen, de a kiadványt két hete vásároltam a Nyugati téri aluljáró antikváriumában kerek 100, azaz száz forintért. Akkor még nem tudtam, mit veszek, mert nem ismertem a bandát, de ez az ár, és a turkálóba kerülés egy ilyen zenekarhoz valóban méltatlan. Nem hiszem, hogy gyengébbek lettek volna mondjuk PJ Harvey-nál, vagy a Breedersnél, akiknek 1 db slágerük volt, azon kívül semmi. A Panic On az összes közül a legnyersebb tónusú Madder Rose lemez, igazi alteros csemege.

Az egyetlen zavaró tényező az Alanis Morissette-es hanghordozás, ugyanolyan hangsúlyok, ugyanazok a hajlítások, akár egy sima kópiának is nevezhetnénk, holott a muzsika messze nem olyan slágeres, nem olyan könnyen emészthető, mint a kanadai-magyar énekesnő esetében. Slágernek szánt darab azért itt is van, mégpedig a címadó, ez inkább feledhető téma, vannak sokkal jobbak. Például a What Holly Sees vagy a Drop a Bomb. Mindegyik rágóguminak indul, aztán egész jó kis szólókat koszol ide a gitáros, Billy Cote. Az Ultra Anxiety lett volna talán az az irány, amerre menniük kellett volna, ennek van elég dühe, elég lendülete ahhoz, hogy a tizenévesekhez utat találjon, s itt végre Mary Lorson is a saját hangján énekel.

Hasonló felfogásban fogant a Margaret vagy a Mad Dog is, de sajnos ezekkel el is lőtte a zenekar a puskaporát, a többi szerzeményben inkább a bemutatkozó lemezről ismert álmodozós, könnyed hangvétel uralkodik. A lemezt végig lehet hallgatni, bár kétségtelen inkább háttérzeneként, és meg lehet találni az értékeit, ugyanakkor felfelé is lehet tekinteni, mert a New York-i alteros vonalban voltak náluk lényegesen jobb előadók is. (pl. Sonic Youth, Elysian Fields, Versus) 7/10