Nem tudom, vajon hányan sorolnák a valaha volt legjobb grunge bandák közé a Georgia központú, ma már Atlantai illetőségű Collective Soul zenekart, a Roland-tesók együttesét? Még az is kétséges, hogy grungenak sorolná be mindenki. Azok vagy sem, nem is érdekes. A zenéjük tök jó. Bevallom, nekem annak idején nem tetszettek. Közel sem voltak annyira eredetiek, mint az Alice In Chains, messze elmaradtak a Pearl Jamtől, vagy a Soundgardentől is, így ezt az anyagot éppen csak meghallgattam, már ment is a levesbe. De az évek múlnak, s néha a feledésre ítélt lemezekről csak le kell fújni a port, máris gyönyörűen szólnak.

Valójában két korabeli csapathoz lehet mérni őket: az egyik az R.E.M, a másik a Soul Asylum. Bizonyos fordulatok, zenei elemek, átkötések ismerősek tőlük, de szerintem ez a kiadvány lényegesen jobban sikerült bármelyikük lemezeinél. A Collective Soul nem akart annyira intellektuel lenni, mint az R.E.M, és nem játszotta meg a rockert úgy, mint a Soul Asylum. Bármikor meg tudom hallgatni ezt a nagylemezt, amit mondjuk egy R.E.M albumról nem tudnék elmondani. Ugye, mekkorát tud változni az ember ízlése?

Ma már semmi bajom ezekkel a végtelenül letisztult, nyugis, békés kis nótákkal. Sőt, szeretem őket! A videóklipesített Shine mondjuk nem tartozik a kedvenceim közé, de szódával elmegy. Túl sokat tolta annak idején az MTV, brrr… Ellenben az akusztikus gitáros Heaven’s Already Here, vagy a kissé melankólikus, Velvet Underground-hangulatú Sister Don’t Cry igazi kis mini klasszikusok. Ugyanilyen kedves-kellemes szerzemények az In A Moment, a Burn My Bridges, vagy a Reach is, nincs bennük semmi eget rengető, de a harmóniák eladják magukat. Éppen egy hajszállal komolyabb ez a muzsika, mint amit a Crash Test Dummies produkált (akik szintén egy egykor tré, ma már elviselhetőbb zenekar számomra) de az a hajszál ott van, és ez pont felemeli a Collective Soult az átlagból a minőségi szintre.

Sem a szólók nem tartoznak a klasszis kategóriába, sem az ének, igazából semmi zseniális dolog nincs itt, viszont halál nyugiban tolják mindvégig, és abszolút bejön az a fajta minimál dilinyó, amit az énekes Ed Roland produkált. Sokkal lazábban tolmácsolta dalait, mint kortársai, akik nem keveset erőlködtek a macsó imágó megtartásában, avagy kialakításában. Ha egy pihentető, minden extrém vonást nélkülöző rock lemez kell, akkor ennél jobbat nehéz találni. Furcsa, hogy egy ennyire rádióbarát muzsikát így felpontozok, de ebben én nem találok semmi hibát. 10/10

Kiadó: Atlantic   Tagok: Ed Roland - gitár, ének  Dean Roland - gitár, Ross Childress - gitár, vokál   Will Turpin - basszusgitár    Shane Evans - dob