Amennyire lehet lelkesedni egy kellemesen pihentető jazz albumért, legalább annyira lehet szeretni a kíméletlen földbe döngöléseket. Az talán a legszerencsésebb, ha néha fogyasztunk ezt is, azt is. Persze szigorú körültekintés mellett, mert nem mindegy, mi kerül az ember asztalára. Most éppen egy fagyasztott ürücomb, azonmód nyersen, a hűtőládából mindjárt az asztalra csapva. Szolgáltatja a Sub Pop kiadó egykori üdvöskéje, a Blood Circus nevű teljesen ismeretlen zajbrigád.

Annak idején a Mudhoney és a Nirvana is nyitottak a Blood Circus előtt, ám míg az idők folyamán a két előzenekar feltört, a cirkuszosok egyre lejjebb és lejjebb süllyedtek, végül egyetlen minialbum után fel is oszlottak még a grunge nagy áttörését megelőzően. Azonban a Sub Pop mégis látott bennük annyit, hogy az 1988-as Primal Rock Therapy EP-t kibővítve öt korai felvétellel piacra dobja 1992-ben. Az eredmény ugyanolyan csúfos bukás lett, mint korábban, ami kicsit érthetetlen, de nem annyira.

A nyitónótaként felcsendülő Two Way Street legalább egy underground sláger lehetett volna, a műfajban szokatlanul harsány, már-már vidám refrénjével, punk rockos lendületével, hanem utána nem sokkal egyre jobban elborul a zenészek agya, s olyannyira nyers, cizellálatlan módon csapatják a rockot, ami a nagyközönség gyomrát valószínűleg megfeküdte. Henry Rollins és a Black Flag juthat eszünkbe róluk, vagy a Circle Jerks, sem szigorúságban, sem dallamokban, sem hitelességben nem voltak velük szemben lépéshátrányban, nekik mégsem jött össze. Van ilyen.

A lemez jó. Sőt, kiváló. Teljesen nonkommersz muzsika, a ”teszek rá mit kezdetek vele” fajtából. Michael Anderson énekes/gitáros óriási hangú, kissé zaklatott lelkivilágú figura volt, olyan ember, aki energiát a színpadon élte ki, ez egyértelműen lejön a felvételekről. A Six Foot Under szintén még a lazább Circus számok közé tartozik, amolyan középtempós, iszonyúan harapós tétel, szintén volt benne potenciál, az alteros rádiók gondolom játszották is. A My Dad’s Dead, a Lime Green, és a Gnarly már nélkülözik a direkt slágerességet, ezek a mélyre hatoló, már-már primitív dalszerkezeteikkel támadják a hallójáratokat.

Tracy Simmons basszusgitár futamai a Jane’s Addiction legszebb pillanatait idézik, abból az időből, amikor ők még nem voltak sztárzenekar, csak egy a többi undergound csapat közül, még a nyolcvanas évek közepén. Geoff Robinson tulajdonképpen csak koszol a gitáron, míg Doug Day roppant hatásosan ver oda a doboknak, pont annyira, amennyire ide kell. Végül is nem a jazz rock óriásairól van szó.

Az ígéretes kezdés után, ott középtájt kicsit leül a lemez, de aki eljut az Electric Johnny című szerzeményig, elégedetten csettinthet a nyelvével, ez mekkora téma! Olyan, mintha a magyar VHK, vagy Barbaro kereszteződne a Laughing Hyenas-al, szóval egy cinikus, kiégett, mégis rock’n roll szellemiségű torok kiáltja világgá minden nyomorát, fájdalmát, az a fajta nóta, amit hallani kell, be is illesztem ide a lemezajánló végére.

A zenekar, mint említettem teljesen felszívódott, de maradt utánuk e lemezen kívül is némi nyom: az 1996-os Hype! című grunge dokumentumfilmben is szerepelnek, illetve a Singles című játékfilmhez kiadott 2017-es CD-re is felkerültek. Ez minden, túl nagy legendát nem lehet szőni köréjük, de aki sallangmentes rockzenét keres, nem hagyhatja ki ezt az anyagot. 9/10