Rutinos zenehallgatóként mélyen elgondolkodtat a tény, hogy a Brainticket nevével soha nem találkoztam még, holott öt jelentős lemezt adtak ki 1971 és 1982 között. Vajon hány hozzájuk hasonló teljesen ismeretlen, minőségi zenét produkáló formáció tűnik fel minden évben, akik nem jutnak el még a viszonylagos ismeretségig sem? Amióta a könnyűzene virágzik rock- jazz- és pop lexikonok készülnek állandó rendszerességgel, s vannak, akik mindegyikben fejezetet kapnak, míg mások soha említésre sem kerülnek. Vajon kik döntik el egyes előadók sorsát pro- és kontra? A Brainticket harmadik lemezén olyan kifinomult progresszív jazz rockot játszott, ami a mai napig élményszámba megy. Egészen biztosan népes táboruk lett volna egy kis támogatással.

Szokatlan felfogású Sci-Fi rockot hallunk ezen a 8 számot tartalmazó 35 perces lemezen. A kompozíciók tulajdonképpen nem hasonlítanak direktben egyik nagyhírű kolléga zenei világára sem. Ha nagyon muszáj mégis párhuzamot vonni, akkor a francia Gong kereszteződik itt a korai, kísérletezős Pink Floyddal. Női ének Carole Muriel tolmácsolásában, aki inkább mint narrátor szerepel itt (francia nyelven), az alapító Joel Vandroogenbroeck gitározik és billentyűn közreműködik, míg Barney Palm az ütőhangszerekért felel. A leginkább erőteljes hangszer az elektromos orgona, ebből csak úgy hullanak alá a legkülönbözőbb hangok, csak kapkodja az ember a fejét, annyi esemény egyetlen tételben.

Egyfajta monoton lüktetésre érkeznek a zenei megoldások, ami olyan hatást kelt, mintha egy óriási gépember, vagy gépállat szíve dobogna. Néha ez a monstrum megrázza magát, vadul vicsorog, néha szelíden szunnyadozik a dzsungel árnyas fái közt. A maga korában ez hihetetlenül különleges kiadvány lehetett, sokkal inkább hasonlít valamilyen tudományos-fantasztikus film háttérzenéjére, mint bármi másra.

A gitáros és az énekesnő egymásnak felelgető énekbeszédei mögött cikázó szintetizátor futamok kellemesek, barátságosan hangzanak a fülnek, nem teszik próbára a hallójáratokat, éppen ellenkezőleg, ellazítják az összegubancolódott idegpályákat. A korábbi két lemezhez képest tehát jelentős a változás mind hangzásban, mind tartalomban, a jazzes elemek teljesen eltünedeztek innen (kivéve Joel fuvolatémáit, melyek itt is felütik fejüket a lemez vége felé) Véleményem szerint a hetvenes években nem sok progresszív rock album hozott ennyi újat, ennyi furcsa felütést, ugyanakkor ennyi álomittas hangulatot. Az egyetlen kivetnivaló a kissé rövid játékidő, tartalom tekintetében nem lehet ok a panaszra.   10/10