Véleményem szerint a Psychonaut volt e nemzetközi társaság csúcsteljesítménye. Egy olyan kivételes progresszív rock klasszikus, melyre a Brainticket ma élő tagjai méltán lehetnek büszkék. Ennek a kiadványnak a Colosseum vagy a Soft Machine korongjainak társaságában lenne a helye egy minden idők legjobbjai listán, vagy legalább egy hetvenes évekkel meghitt viszonyt ápoló zenegyűjtő kollekciójában. Gyönyörű a szürreális borító, álomszerű a muzsika. Számos meglepetés köszönt ránk, ha valahol ezt a ritkaságot be tudjuk szerezni. Ha nem sikerül, még mindig ott van az internet, ahol legalább meghallgathatjuk milyen az, amikor egy vérbeli krautrock banda mindent kiad magából.

Az alapító tagságból ekkor már csak a belga Joel Vandroogenbroeck maradt, érkezett a svájci Rolf Hug, aki gitározott, Barney Palm dobolt, Martin Sacher basszusgitározott, és két remek hangú énekesnő erősítette a gárdát: a törékeny orgánumú Jane Free, valamint a mélyebben rezgő Carole Muriel. Fuvolán közreműködött az alapító, ugyanő hallható szitáron, Hammond orgonán és zongorán is. Ebből már valamelyest leszűrhető, miféle hangulatú album ez, a sokszínűsége egészen káprázatos, szinte zavarba ejtő.

A nyitó dal a Radagacuca már magában megérne egy tanulmányt. Ahogy indul, az még csak rendben lenne, hallottunk már hasonlót az Organisation, vagy a Magma előadásában, hanem aztán jön egy csodás kétszólamú énekmegoldás, mely egyből fel is rántja a dalt a középszerből az élbolyba, ám mire a cserépdobokkal kísért, lebegős fuvolás-szitáros fuvallat épp álomba szenderítene, ránk szakad egy egész tébolyda. Azt a vihogást, dübörgést, veszett orgonanyargalást nehéz szavakkal körülírni, ami itt felserken a semmiből. A két hölgy teljesen kifordul önmagából, fogalmazzunk úgy, felpattannak a seprűnyélre, hogy ketten lovagoljanak át egy számukra befogadóbb, torz világba.

De már el is tűnt a vihar, érkezik a csendesen duruzsoló Watchin’ You, ami egy varázsütésre vészjóslóvá válik, a zongorafutamok érzékeltetik, továbbra sem lehetünk teljes biztonságban a Brainticket kísérletező kedve elől. Ez a fajta kísérleti zene azonban könnyen befogadható, mindvégig dallamos, ízléses, nem feszegeti a határokat. Még csak két felvételnél tartunk, mégis teljesen nyilvánvaló, hogy a Psychonaut nem tartozik a méltán ismeretlen lemezek sorába, hibátlan az ének, remek az akkordmenetek díszítése, jók a torzított gitáros szólók, valójában az egész album szerves egységet alkot.

A vészjósló, fenyegető hangnem aztán folytatódik tovább, de minden komolysága ellenére érezhető, hogy ez egy játék, ha úgy tetszik egy színdarab résztvevői vagyunk, ahol néha a muzsikusok kikacsintanak az álca mögül. Igazán épületes szórakozás egy ilyen boszorkányszombaton, vagy elmegyógyintézeti kiránduláson részt venni, mely egyben saját elménk egy rejtett zugából nőtte ki magát, a zenészek csak segítettek ebben a maguk eszközeivel.

A témák egyre jobbak és jobbak, az énekesnők ügyesen egyensúlyoznak a józan és a szürreális világ pólusai között, ezzel a hallgatóságot pillanatra sem engedik ki karmaik közül. Aki ezeken a nem is túl rövidke kompozíciókon keresztülhámozza magát, feltehetően ugyanarra a megállapításra jut, amire én: kár, hogy a zenekar kimaradt a rocktörténelmi olvasókönyvekből.  10/10