Ez egy nagyon érdekes történet. Kicsit szomorkás talán, kívülről nézve. Ez a furcsa nevű svéd fickó fantasztikus jazz rock albumokat készített fuvolásként, még a hetvenes évek elején. Az amerikai CTI Records is felfigyelt rá, és az államokban is kiadta felvételeit. Lásd a szóban forgó Sissel albumot, ami minden további nélkül egy klasszis anyag. Azonban valamilyen rejtélyes oknál fogva a fuvolás bekattant, eldobta magától a fuvolát, és mint zongorista/szintetizátoros nyakig ásta magát a full gagyiba. Legalábbis én ezt így látom, de ízlések és pofonok mint tudjuk eltérőek.

Az életrajza szerint a muzsikus teljes neve Björn J:son Lindh, így szerepel a Wikipédián is, bár a családneve Jansson volt, s egyes lemezeken mint Bjorn Jason Lindh, vagy Bjorn Jayson Lindh szerepel. 1944-ben született, s 2013-ban hunyt el, közel 40 nagylemez alkotja az életpályáját. Azonban ezek közül szerintem csak az 1971 és 1976 között készült hat lemezre érdemes figyelni, már annak, aki a fúziós jazz iránt érdeklődik. 1978-ban a Bike Voyage II című albummal kezdődött nála a felhígulás, ami előbb egyfajta ezoterikus new age lemezekben nyilvánult meg, majd Jason zeneszerzői babérokra tört, s klasszikus darabokra tért át. Bizonyára vannak, akik épp azt a korszakát kedvelik, amikor filmek, reklámok, televíziós művek háttérzenéjét komponálta, engem ez személy szerint nem érdekel.

Szerintem pályája csúcsa a Sissel volt. Amiket itt játszik, az a maga korában világviszonylatban is kiemelkedő volt, a szintén CTI kiadós fuvolásokkal, Joe Farrellel, vagy Hubert Laws-al egyenrangú. Egészen pontosan valahol a kettő között helyezkedett el: nem volt annyira sokoldalúan komplex mint Farrell, de lényegesen masszívabban fújt mint a populáris jazzbe hajló Hubert Laws. Sok kis trükköt csipegetett fel Yusef Lateeftől is, ez már a nyitó nótából, a Bull Dog című kompozícióból kiderül. Első hallásra valószínűleg bárki azt mondaná, ez Lateef, annyira rá jellemző ez a fajta játékosan incselkedő, tompított élű fuvolázás, s a hozzá kapcsolódó funky alap is.

A kísérő zenészeket érdemes sorra venni: Mike Watson – basszusgitár, Jan Schaffer – elektromos gitár, Jan Tolf – ütőhangszerek, Jon Christensen – dob, Lennart Aberg – szoprán szaxofon, Jan Bandel – vibrafon, és végül Bjorn J:son Lindh – fuvola, billentyűk. Ebből a felsorolásból már kitűnik, közel sem kizárólag a fuvolázás miatt értékes az anyag. Elsősorban a gitárnál szerepet kapó Jan Schaffer nevét érdemes megjegyezni, mert úgy játszik, mint George Benson fénykorában.

A lemezanyag nagyon pihentető, laza, mégis eseményekkel teli jazz muzsika, átszőve rockos felhangokkal, csak dicsérni lehet, annak ellenére, hogy a háttérben némi vonósnégyeshez hasonló nyekergés néha behallatszik, ez nem rontja el a kiadvány színvonalát. Mind a hat szerzemény egészen más, telis-teli vannak ügyes kiállásokkal, hangszeres betétekkel, kisebb-nagyobb szólókkal, azt hiszem, ha ezen a vonalon halad tovább Bjorn, előbb-utóbb meglett volna a kellő elismertség is, mégsem így történt. Manapság nagyon kevesen ismerik a svéd muzsikus/zeneszerző nevét, aki sokkal többre lett volna hivatott, véleményem szerint. Bár az a negyven lemez számszerűleg kétségkívül jól néz ki, nagy kérdés, hányan hallgatják ezeket? Egy biztos, ennek a munkájának érdemes adni egy esélyt.  8/10