Óriási csalódás! Nem fogom bántani a bandát, hiszen letettek már eleget az asztalra, valahol már nem is igazán volt elvárható tőlük, hogy 14 év szünet elteltével ugyanott folytassák, ahol az utolsó albumon abbahagyták, azonban az új lemez elkeserítően halovány lett. Elindítottam a lejátszót, és nem hittem a fülemnek: - Mi ez? Ez lenne a King’s X? Hihetetlen. Hiába, az évek múlnak, s úgy tűnik nem múlnak nyomtalanul, mert bizonyos zenekarokkal kíméletlenül elbánnak. Most már ide tartozik a King’s X is, mely egykoron rockzenekar volt. Nem is akármilyen.

Ahogy már itt a blogon megírtam, a Gretchen Goes To Nebraska volt szerintem a legjobban sikerült lemezük, de ugyanolyan szívesen meghallgatom a Faith Hope Love-ot, vagy a Dogman-t, a Tape Head-et, az Ear Candy-t is, mindegyik a legszebb oldalát mutatja ennek a zenekarnak. A legutóbb kiadott XV című anyagot éppen nem pörgettem rongyosra, mivel ott már elindultak egy meglehetősen slágeres irányba, de a mostanihoz képest az is komoly színvonalat képvisel. Az még igazi rock volt.

Amit most piacra dobtak, az inkább pop konzerv, innen-onnan összevágott panelekből. Cukormázként Beatles hatás, laposan kattogó dobtémák, teljesen steril, leginkább Stevie Wonder pop lemezeire hasonlító hangzás. A Nothing But The Truth például minden további nélkül ott lehetne egy akármilyen soul pop előadó lemezén. A Let It Rain és a Flood is totál bárgyú témák, nem hinném, hogy bárkit is lázba hoznak. Aki ismerte a zenekart, azért mellőzi ezeket, mert csak nyomokban hasonlítanak a korábbi arcukra, aki nem, az pedig nem talál bennük semmi extrát.

Hol vannak a jó kis groove-alapú grunge metal nóták? Hol vannak a megdörrenő riffek? Az utolérhetetlen refrének, amelyek megragadnak a fülben… Ne is folytassuk, mert egyre kellemetlenebb a bírálat. Hiszen olyan előadókról írok, akiket tizenévesként ismertem meg, és részben hozzájárultak zenei műveltségem kialakulásához. Give It Up, azaz Add Fel! – kéri a negyedik nóta, de én nem adtam fel, végig haladtam az összes szerzeményen, hátha az album második fele megmenti a süllyedő hajót, sajnos nem így történt.

Az All Gods Children végképp lehervasztotta a mosolyt az arcomról, itt már egyszerűen nem lehet ráismerni a trióra. Ez a balladisztikus elérzékenyülés nagyon nem áll jól nekik, márpedig ezt folytatják a következő tételben is. A Take The Time nálam már az a szint, valahol ott a béka feneke alatt, ami ki is csapta a biztosítékot. Miért kellett ezt? Képtelen vagyok megfejteni, kiket céloztak meg ezzel a nyálas hangnemmel, mert az ilyesmire fogékony fiatal hölgyek ma már inkább Justin Beaber-t hallgatnak. (Remélem jól írtam)

Van az albumon összesen 12 nóta, ezek között nem leltem egyet sem, amit őszintén mernék ajánlani bárkinek, aki a rockzenét kedveli. Oké, ettől szakadjunk el - nagy sóhaj- akkor mint popzene mennyire lehet értékes ez az album? Nos, az átlag rádióban hallható szennytől fényévekkel jobb, de már egy jobban összerakott, igényesebb rapper anyaga lehet hogy többet ad. A számcímek is az abszolút ötlettelenséget mutatják: Festival (Enuff Z Nuff utánérzés) Swipe Up, Holidays, Watcher – mind-mind a nyáltenger hullámait emelik.

A She Called Me Home, és az Every Everywhere után nem bírtam tovább, és benyomtam a lejátszóba a Kings’X című 1992-es lemezt. Hú, de jó volt! Rögtön helyre rakta a hangulatomat. Meg is fogom írni azt egy adandó alkalommal. Ami ezt az új cuccot illeti, a világon semmit nem tudok kezdeni vele. Csak azért adok rá pontot, mert hangszeres zene, és tisztelem az életművüket. 5/10