Ha valaki soha életében nem találkozott jazz gitáros lemezzel, könnyen követheti a következő téveszmét: Nyilván van egy meg nem értett gitárzseni, aki ész nélkül tekeri a hangszert egy órán keresztül, erre nem vagyok vevő…Talán akadnak ilyen magamutogató figurák is, azonban ami a 91 éves Kenny Burrel személyét illeti, ő egész életművében a zene minőségére ügyelt. Kerülte a technikai bravúrokat, mindig a létező legegyszerűbb pengetésmóddal és nyújtásokkal dolgozott, a lehető legtisztább gitárhangzásra törekedve, már-már bántóan puritán felfogásban, feltűnően modoros stílusban. Életművének egyik szikrázó sarkköve a Midnight Blue című klasszikus.

A lemezanyagon Kenny olyan társasággal játszott együtt, mint Stanley Turrentine szaxofonos, Major Holley bőgős, Bill English dobos, és Ray Barretto kongás. Közülük ezen a lemezen elsősorban Turrentine tenorjátéka kiemelkedő, mindjárt a nyitó darabban elbűvölően bársonyos tónusban szólózik, egyenértékű a teljesítménye a zenekarvezető szépen csillogó gitárjával. A többi szereplő inkább a kíséret szerepét tölti be, azonban ez nem csökkenti muzsikájuk értékét, hiszen gyönyörű darabokról van szó. A Gee Baby… című Razaf-Redman szerzemény kivételével valamennyi tétel Kenny Burrell saját alkotása. Ez nem kis dolog, ha belegondolunk, hogy ebben a korban és műfajban a legtöbb előadó előszeretettel nyúlt a jól bevált örökzöldekhez. Burrell nem így tett, inkább ő maga szerzett ma már klasszikusnak számító darabokat.

Ilyen a Chitlins Con Carne című kezdő felvétel, a már említett csodás szaxofon-gitár együttműködéssel, Bill English monoton kattogásával, s Barretto finom kongajátékával, egész egyszerűen magával ragadó. De ugyanilyen finom, zamatos ízekkel telített valójában a teljes lemez. Tanítani való arányok, pompásan kihallható bőgőkíséret, minden porcikájában tökéletes keverés, csak azt sajnálja a hallgató, hogy némely felvétel fokozatosan elhalkul egyszer, ahelyett hogy hosszú perceken át uralná a játékidőt. A darabok nem igazán hosszúak, a Mule hat perc fölötti terjedelme magasan vezeti a képzeletbeli rangsort. Ebben a szerzeményben is ragyogóan dolgozik egymás keze alá a banda, ami pedig a gitár hangzását illeti, annál kristályosabbat nem igen lehet kihozni a hangszerből. (Gibson L5CC) Manapság már nem lehet ilyennel találkozni nagylemezeken, mondhatni ódivatú a tónus, BB King halála óta szinte nyom nélkül eltűnt a nagyszínpadokról is.

A Soul Lament meghallgatása közben alig hisszük el, hogy ez nem egy közismert jazz standard a hőskorból, annyira levette Barrell a korabeli stílust, amit ő maga Charlie Christian és Jimmy Smith albumairól hallhatott. Könnyen játszható dallamok, jól megjegyezhető ívek, szinte nevetségesen egyszerűnek tűnik az egész, pedig sok gitáros teljes életpályáján nem jutott el ezeknek a daloknak még a közelébe sem. A címadó Midnight Blue valóságos hab a tortán, ebben szinte tapintható Jimmy Smith szellemisége, az oldott hangulatú darab közepes lendülettel csusszan át a Wavy Gravy című felvételbe, melyben Turrentine szaxofonja ismét kiemelt szerepet kap. A felvezető téma és a szóló is mesteri a maga nemében.

Az eredeti LP éppen csak meghaladta a 35 percet, ezért amikor szóba került a lemez CD változatának ötlete, két további szerzemény hozzáillesztésével a kiadó feltornázta ezt valamivel 45 perc fölé. Nehéz ennél jobb befektetést találni, ha valaki a nyugodt, pihentető, kellemesen csordogáló, mégis figyelemre érdemes jazzt szereti. Időtálló, örök érvényű alkotás. 10/10