A fúziós jazzben az a jó, hogy rendkívül változatos. Teljesen másképp szól egy fúziós lemez a hatvanas, a hetvenes, a nyolcvanas és a kilencvenes években, illetve a XXI. században, és akkor még nem beszéltünk az előadók egyéni ízléséről, képességeiről, sem a közreműködők kreativitásáról – a lehetőségek gyakorlatilag végtelenek. Chico Hamilton (1921-2013) elévülhetetlen érdemeket szerzett a műfajban. Dobos létére egyáltalán nem a ritmikai bűvészkedés vonzotta, átfogóan értelmezte a zenét. Kvintettjében bontogatta szárnyait a fuvolás Paul Horn, vagy a csellista Fred Katz is, és az Amerikába emigrált Szabó Gábor is nála kapott lehetőséget. Ezen a lemezén egyikük sem hallható, sajnos. Mert a cucc remek…

Hamilton 1955-ben kezdte a pályát, s minden korszakában megpróbált szembe menni a fő áramlattal. A hetvenes években igazából már puhult a szemlélete, mert ez a fajta funk alapú, fémes hangzású jazz rock annyira nem volt idegen a közönség számára. Itt már inkább – ha szabad ezt mondani – meglovagolta egy kicsit a divatot. A The Master felvételeire a teljes tagsága átalakult. A gitárnál az a Paul Barrére kapott helyet, aki később a Little Feat és Chicken Legs zenekarokban szerepelt. (A többi kísérőzenész is a Little Featben kötött ki.) A basszusgitárnál Kenny Gradney, a billentyűknél Stu Gardner és Jerry Aiello, a zongoránál Bill Payne, illetve slide gitáron közreműködik George Lowell.

Ezek a nevek jóval kisebb kaliberű előadókat rejtenek, mint amilyenekkel korábban a főnök együtt dolgozott, de ez nem zavarta őt különösebben, egy kellemes atmoszférájú, szinte már táncolható jazz funk lemezt szeretett volna összehozni, és ez sikerült is. Mivel Hamilton korábban ilyesmit még nem csinált, nyilvánvalóan élvezte, hogy most hátra dőlhet kicsit, amolyan energiatakarékos üzemmódra kapcsolhat. A szerzeményekben a világon semmi egetverő nincs, csak éppen nem lehet kivenni a lemezt a lejátszóból. Lazán előgördülő háttérzene, kiváló hangszerelésben.

Amire érdemes figyelni: Conquistadores ’74 – itt villant fel valamit a zenekarvezető abból a régi jó szokásából, hogy más népek zenéjét építi be a jazzbe, ezúttal brazil alapú zongorás szőnyegen hullámzanak a gitárfutamok. Leginkább Santana bemutatkozó lemezének hangulatvilága köszön itt vissza, 1969-ből. Stu Gardner billentyűs saját magáról elnevezett kompozíciója is érdekes. A Stu hátterében ugyanis szintén brazil kézi dobok sikálnak, mialatt sejtelmes gitárszólamok kíséretében bontakozik ki egy életerős zongora/orgona szóló. (Felváltva mindkettő hallható)  A kiadvány ugyan messze nem kötelező jellegű klasszikus, arra kiválóan alkalmas, hogy a hetvenes évek világába elröpítsen, akár az akkori detektívfilmek kísérőzenéje is lehetett volna.     7/10