Fogalmam sincs, miért nem írtam erről a lemezről a megjelenése idején. Jól emlékszem, mennyire tágra nyíló szemmel és füllel hallgattam, amikor rábukkantam, mert ennyire izgalmas, eredeti muzsikával nagyon ritkán találkozom. Csak egyetlen magyarázatot tudok elképzelni: nagyon meg akartam adni a módját. Ilyen előfordul. Éreztem, hogy ezt nem szabad elkapkodni, túl rövidre szabni, sem túl prózaira vett stílusban tálalni, aztán valahogy lemaradt a tavalyi étlapról. Időközben arra is rájöttem, nem vagyok annyira a szavak embere, ugyanazokat a nyelvi paneleket, ugyanazokat a kifejezéseket használom újra és újra, így hát nem tudok irodalmi értekezést publikálni erről az albumról sem. Ez van! 

Egy iszonyúan erős zenei anyagról van szó, csak ínyenceknek! Nincs kizárva, hogy ez volt tavaly az év albuma, csak senki nem tud róla. Ők úgy írják körül a muzsikájukat, hogy ”heavy soul” és ez mindenképpen találó. Azonban a soul érzékenységét jószerivel az énekesnő nyújtja, semmi más. Nincsenek billentyűs betétek, sem zongorafutamok, sem szirupos refrének, ugyanakkor Vanessa Ghisolfi énekesnő egyértelműen a soul/jazz közegéből érkezett. Finomra hangolt torka van, klasszikus képzettséggel, inkább a populárisabb műfajokban lobogna teljes lángon, de ebben a komolyra vett rock-milliőben is tökéletesen érvényesül.

A zenei körítés az nagyon érdekes ez esetben. Mert olyan 70%-ban metal, ami valljuk be nem kevés, annak is a dallamosabb, hard rockba hajló ága, csakhogy a kiállások, a zenei betétek jazzbe mennek át, majdhogynem funk ízekkel. Ám ez a funky feeling éppen csak kávéskanálnyi, ne valami olyasmit képzeljünk el, mint a Red Hot Chili Peppers, vagy a Fishbone női énekessel, hanem inkább csak vegyük azt az alaphelyzetet, amikor a fenti paraméterekkel rendelkező énekesnőt beültetjük egy kemény zenéket kedvelű gárdába, és arra kérjük őket, kerüljék a kötött formákat. Merjenek rögtönözni, ne kövessenek egy irányzatot sem, úgy kísérjék le a szólistát, mint egyenrangú felek.

Másképpen fogalmazva, a zenei háttér legalább annyira értékes, mint a dalok, amiket ezekben hallunk. Ha nem lenne egy sornyi ének sem, akkor sem fulladna unalomba a produkció, erről a folyamatosan markánsan jelen lévő basszus, és a változatos dobtémák gondoskodnak. A gitár kevésbé uralkodó, szinte már modoros egy-egy felvételben, teljesen elüt attól, amit a rockzene nagy gitárhőseitől megszokhattunk. Amit kíséretként játszik, az még csak hasonlít a rockerek döngöléseire, a szólói és a finom kis átkötései teljesen műfajidegenek – pont ettől lesz izgalmas az egész! (Egyedül a lemezt záró felvételben szólózik úgy, mint egy heavy metal gitáros)

A dalokat nem boncolgatnám külön-külön. Bár ez nem egy konceptlemez, mégis olyan a hatása. Egyben érdemes meghallgatni, nyugodt körülmények között, rá kell szánni bő fél órát, s meg fogja hálálni a törődést. Számomra az egész zenekar, ez a fajta komplett zenekari felfogás unikum a mai világban, a jazz és a metal furcsa ötvözete. Mivel nagy rajongója vagyok a fúziós kísérletezéseknek, ezért nem állíthatom, hogy nem hallottam már hasonlót, csakhogy az ilyen jellegű lemezek sok-sok évvel ezelőtt voltak divatban. Ezért nagyon hálás vagyok a Lyonból származó franciáknak a bátorságukért, azért a bennük lakozó tiszteletlenségért, vagy vagányságért, ami a világra segítette ezt a remekművet. Nagyon bízom benne, lesz még folytatása is!   10/10