Nem gondoltam volna, hogy a Dublinban működő I Draw Slow még vissza fog térni egy újabb albummal, s főleg nem, hogy az ennyire jól sikerül majd. A csapat 2011-ben jelentkezett a Redhills lemezzel, és 2017-ben adott ki utoljára zenei anyagot (Turn Your Face To The Sun), azóta többé-kevésbé hallgatásba burkolódzott. Bár feloszlásukról sem érkezett hír, arról sem, hogy újabb dalokon dolgoznának. Így hát egyfajta kellemes meglepetés volt a banda nevét viselő anyag meghallgatása. Jóleső nyugalmat árasztó, békebeli hangulatú, folk gyökerű saját szerezmények, kitűnő hangszerelésben.

A zenekar magvát a Holden-testvérpár adja: Dave Holden gitáros/énekes/dalszerző valamint Louise Holden énekesnő. Nagybőgőn Konrad Liddy, bendzsón Colin Derham, hegedűn Adrian Hart közreműködik. Amit ők játszanak, az nemhogy Európában, de világszerte is üditő jelenség: semmi cicoma, semmi faxni, semmi szólózás, semmi magamutogatás – egyszerű, tiszta nóták, ahogy az érzések diktálják. Ez korábban is így volt, most sem változott. De azért ez már nem ugyanaz a banda, ami volt.

Eltűntek a harsány kocsmanóták, nincs Carolina, vagy Goldmine típusú vidám talpalávaló, egytől-egyig csupa dúdoló, vagy ha úgy tetszik hallgató került a lemezre. Nem éppen balladák, de mindenképpen lassabb, merengősebb szerzemények. Amilyen pl. korábban a Swans vagy a Souvenirs volt tőlük. A hegedű is háttérbe szorult, és őszintén szólva ezt nem nagyon bánom, mert kicsit sok volt nekem az americana-stílusú nyekergés, már bocsánat. Igazából Adrian piszok jó hegedűs, tökéletesen ura a hangszernek, ízesen játszik, csak ha minden nóta erre van kihegyezve, az már kicsit sok. Itt most pont jók az arányok, no meg nem is igen illik ezekhez a pihentetős dalokhoz az állandó nyervogás.

A zenehallgató most kapott tőlük tíz kandalló mellé való, hószállingózáshoz illő felvételt, fontos kihangsúlyozni: ízléses kivitelezésben. A lemez mentes a giccstől, a hatásvadászatól, nem akar többet, mint ellazítani egy kellemes délutánon, és erre minden kétséget kizáróan alkalmas. Nem buliba való, nem fogják mutogatni egymásnak a fiatalok, sanszosan ez már az idősebb korosztály zenéje, de egészen biztosan akad majd egy-egy unoka, aki megállapítja: Ez nem is rossz! Nem bizony, az év egyik legjobb lemeze!

Nincs igazán kiemelkedő sláger, kissé egysíkúak a nóták, cserébe azonban marad az egyenletes színvonal, és nem mellékes, hogy nem csöpög a cukortól egyik sem. Nekem a New Orleans-i temetéseket idéző Trouble a kedvencem, egy fúvósokkal megtámogatott kiváló darab. Ugyanilyen értékes számomra a Queen Of The Wasteland lelki derűje, a két Holden kiváló vokálmegoldásaival. Említésre méltó még a következő dal, már csak a címe miatt is: A Chuid Den tSaol – Na, ezt fejtse meg kérem valaki! Ismétlem: ez nem az a fergeteges tánczene, de ezzel együtt egy rossz szó nem érheti…  9/10