Cesária Évora (1941-2011) története kézzel fogható cáfolatát adja mindannak, ami a zeneipar íratlan törvényei szerint alapvető elvárás egy sikerre éhes nőtől. Két formás cici és kötelező jellegű bájvigyor nélkül lett nemzetközi hírű világsztár, miközben mások lényegesen jobb adottságokkal eltűntek a süllyesztőben. A hölgy nem volt sem különösebben szép, sem fiatal, így hát az élet mondhatni rákényszerítette arra, hogy tudjon énekelni. Főállású énekesnő volt, aki hazájában, a Zöld-foki szigeteken megélt volna hírnév nélkül is, ám a sors nem kímélte: felfedezték.

Véleményem szerint két figyelemre méltó lemeze készült, az első és az utolsó. Most ez utóbbival foglalkozom, annál is inkább, mert hiába kerestem róla ismertetőt magyar nyelven. Ami azt illeti Cesária Évoráról aktív korszakában sem cikkeztek sokat a fórumok, inkább csak a fellépéseiről adtak hírt, hogy aztán halálakor sorra emlékezzenek meg róla egy-egy szép nekrológban. Ugyanazon oldalak, melyek művészetéről mélyen hallgattak. Feltehetően komolytalan gagyinak ítélték… Miközben mondjuk a hasonló felfogású Buena Vista Social Club zenészeit az egekbe emelték – elsősorban Wim Wenders jóvoltából.

Az életpálya nem mindegyik darabja telitalálat, ezt azért szögezzük le, bár azt hiszem a legkevésbé az előadón múlt, mikor milyen felfogásban készítettek nagylemezt a számára. Ő csak odaállt a mikrofonhoz, és megtette, amire kérték, ez minden. A Nha Sentimento volt az utolsó ilyen alkalom, szám szerint a 11. a sorban. Valószínűleg érezte, hogy minden támogatást megkap, mindenki a lehető legjobbat szeretné kihozni belőle és nem is okozott csalódást.

Ezek a dalok… Nos utána lehet nézni mindennek, könnyen kinyomozható, hogy a műfajuk a szigetekre jellemző morna, tartalmuk az elvesztett (akár csak fizikailag távol lévő) barátok, rokonok, szerelmek iránti vágyódás, melyet a portugálok saudade néven ismernek, nyelvezetük pedig, akárcsak maga az énekesnő kreol. Mondjuk ki nyíltan, nem megszokott egyik sem. És hozzá a senkihez nem fogható megjelenése, mely egyszerre volt mélyszegénységből táplálkozó és megmagyarázhatatlan módon arisztokratikus. (Ez utóbbit talán csak hallgatag személyisége sugallta, hiszen kizárólag anyanyelvén beszélt, így a vele készült interjúkban is állandó tolmácsra volt szüksége.)

Érdekes, nem? Még csak idegen nyelvet sem beszélt, mégis francia becsületrendet kapott, Grammy díjat kapott, és ünnepelték, amerre csak járt… Nálunk is sikerrel lépett fel, többek között a Sziget fesztiválon. Visszatérve ehhez a lemezanyaghoz, amit fontos kiemelni:

Bombasztikus a hangzás. A stúdiófelvételek és a keverés is Párizsban készültek, a létező legjobb technikával, élvezet hallgatni a bőgő mély brummogását, az akusztikus gitárok csilingelését, és nem utolsó sorban ezt a káprázatos kontraalt hangot, ami tényleg ritka még a mai időkben is. Szinte már férfias tónus ez, mely ugyanakkor mégis meg tudta tartani nőies kisugárzását.  A kisérőzenekart részben az egyiptomi Cairo zenekar képezte, részben egy latin ötösfogat, őket Nando Andrade irányította. Ő volt a felelős a hangszerelésért is, és tökéletesen eltalálta az arányokat. Az egyes Evorá lemezeken szinte bántóan nyekergő hegedű itt épp annyit szerepel, amennyit kell, és a hangzása is finom, fülbarát.

Ugyanez igaz az összes hangszerre: három gitáros vett részt a munkálatokban (Kako Alves, Voginha és Neneu), három háttérénekes (Nilza Xalino, Renato Almeida és Ronice Nascimento) valamint jelen volt Regis Gizavo akkordeonos, Samuel Berthod klarinétos, José Paris basszusgitáros, és Tey Santos dobos, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A teljes gárda a felsoroltaknak többszöröse. Mindez így együtt még felolvasva is izgalmas, ha pedig belehallgatunk, azonnal kiderül milyen kellemes is valójában. Nem mellesleg a magyar sanzonokkal is rokonítható, még abból az időkből, amikor a sanzonoknak volt valódi értékük, nem csak üres frázisokat puffogtattak.  9/10