Az Ade nevű olasz zenekar 2007-ben alakult, Rómában. Nevük az alvilág istenének, Hádésznek egy sajátos verziója. Death metalban valósítják meg egyéni elképzeléseiket, melyhez a szövegeket részben latinul, részben angolul az ókori Róma korszakából merítik. E tekintetben párhuzamot lehet vonni köztük, és a Nile zenekar között, akik a történelmi témájú death metal brigádok első számú képviselői. Míg ők az egyiptomi kultúrából merítenek, addig az Ade – úgyis mint lokálpatróták – Róma múltjában kutakodnak, mint sejthető annak is a kevésbé békés eseményei között. (Pun háborúk)

Különlegességüket az elképesztően kidolgozott, techo-thrash együtteseket megszégyenítő komplexitás adja, illetve a kézi dobok, ütőhangszerek, és az arab lant erőteljes használata. Az európai death-színtér üde színfoltja a társaság, az összes lemezük átgondolt, igényesen összerakott darab, a művészi borítóktól kezdve a szövegeken át a komplex, dallamos zenéig. Sokatmondó tény, hogy ezzel a műfajjal keveset foglalkozom, velük mégis kivételt tettem. Itt a Zenehallgatás blogon valamennyi lemezük részletes kritikája megtalálható. Ez volt az első a sorban.

Alakulásuk óta számos tagcserén átestek, így minden album esetén más és más a közreműködők listája, ez azonban a végeredményeken nem érzékelhető, annyira egységes a koncepció, hogy még az énekes váltás sem hozott számukra legcsekélyebb változást sem. A muzsika egyébként szerkezetileg átalakult kissé a további kiadványokon, de mint említettem most a bemutatkozó albumról van szó. A lemez címe Prooemium Sanguine, ami Véres Prológust jelent, a festményt Fabrizio Pavia készítette a borítóhoz. Kiválóan tükrözi a kiadvány tartalmát, mert ennyire aprólékosan összerakott death metal lemez nem sok készült. Talán nem is nevezhetők vegytiszta death metalnak, inkább egyfajta brutális metal zenének, ami részben teljesen fülbarát, részben valóban embertelen hörgések forrása.

A folk death műfaji behatárolás sem rossz, de ezt tágan kell értelmezni, mert konkrét népzenei motívum nem hallható, sem az ilyenkor szinte kötelező fúvós kellékek: dudák, sípok, furulyák, stb. Azonban van minden lemezen egy vendégénekesnő, aki gyönyörű hangjával fantasztikusan megdobja a hangzást, még akkor is, ha nem minden tételben szerepel. Ezen a lemezen a vendéghang gazdája névtelen maradt, pedig szívesen dicsérném az egekig, mert amikor a harmadik nótában, a Timor Macilentusban megszólal, arra egyből felkapja a fejét a zenehallgató, annyira kristálytiszta.

A hölgy az Obsidio Noctu című, kevésbé metalos hangvételű darabban ragyog a legszebben, Lisa Gerrard juthat eszünkbe róla a Dead Can Dance-ből, mint ahogy maga a szerzemény is határozottan az ausztrálok korai felvételeire emlékeztet. Meglepő, hogy egy ennyire kemény lemezen egy ilyen finom különlegesség is elfér.

Persze aki nem ismeri őket, az már a kezdeti percektől meglepetések során esik keresztül, hiszen a már említett kézi dobos, nyugodalmas, akusztikus múltidézésből ugranak át a hörgős témákba, és ez olyan színezést ad a muzsikának, amitől azonnal izgalmassá válik az egész. Egy percig sem unalmas az album, mert bármelyik pillanatban érkezhet egy rendhagyó váltás, egy szokatlan zenei megoldás, így bőven van mit csemegézni a zenében, s ha a szövegeket is böngésszük mellé, akkor az máris egy komoly művészi élmény. ( A dalok nagy része angolul íródott, ugyanakkor mindegyikben vannak latin szövegek is, változó mennyiségben: Néha csak sorok, néha versszakok is hallhatók latinul )

Talán nagy titkot nem leplezek le azzal, ha elárulom, Flavio, az énekes gyakran egyes szám első személyben „emlékezik vissza” azokra a helyzetekre, melyekben mint csatába induló katonának neki helyt kellett állnia, ugyanígy a következményeket is a saját bőrén érzi. Ezzel a rajongók számára megkönnyíti a beleélést, persze egy latin szótár nem árt mindehhez, igaz, ennek hiánya esetén sincs gond, ma már az internet korában mindez néhány kattintással megoldható.

Kilenc szerzemény hallható 35 percben, ez kicsit kevésnek tűnik, de figyelembe kell vennünk, hogy saját kiadásban készült az album, ez volt a zenekar nagylemezes bemutatkozása, és annak tökéletesen megfelelt. Egy év múlva vette át a Casket Records, ezért sok helyütt 2010-es keltezéssel találhatjuk. A mai napig egy frissnek ható, nagyon kellemes, nagyon erős kiadvány, nem sokkal marad el a kihagyhatatlan alapmű kategóriától. 9/10