Ez az a fajta album, amire az első nóták után máris rámondják az emberek: Noname gyöngyszem! Aztán a sokadik hallgatás után az a gyöngyszem simán be is aranyozódik, annak ellenére, hogy valós esélye az aranylemezre soha nem volt, hiszen saját kiadásban jelent meg 1000 példányban. Bár előfordult már a kitörés ilyen fél-amatőr státuszból is, volt olyan, hogy később rácsapott egy nagynevű kiadó a vastag por alatt elpihenő cuccra, de erre még nem csapott. Legalábbis a mai napig. Mondjuk az ujjamat nem merném megharapni, hogy ez így is marad, mivel a Totty-tesók iszonyatosan jól tolták a rockot. Megdörrentik a hangfalakat, ahogy kell!

A hangzástól nyilván nem szabad sokat várni, mégsem szabad mellőzni őket emiatt, mert arányosan szól az összes hangszer, prímán hömpölyög a basszuskíséret, a dobosok is ügyesek, annyi csak a szépséghiba, hogy kissé tompa az egész (tényleg csak a mai kiadványokhoz képest) és nem csilingelnek a cinek, de hát ebben a korszakban ez mondjuk természetes. Nem hiszem, hogy egy Traffic, vagy egy Clapton lemez ekkortájt klasszisokkal jobban megzizzent volna a lemezjátszókban. A bakelit fénykorában járunk, ne feledjük, és bizony ma a gyűjtők szép pénzt megadnának egy ilyen korongért, egyes oldalakon 400 dollár fölött (!) van a meghirdetett ára egy eredeti nyomásnak.

Ennek az irreális árnak a fő oka az abszolút kevés fizikai adathordozó (1000 db az államok teljes területén szinte semmi) és persze a bődületesen jó muzsika! Na, szóval kik ezek az urak? (Ma már inkább öregurak) Név szerint: Dennis Totty gitározott és énekelt, Byron Totty basszusgitározott és vokálozott, valamint egy számban billentyűzött is. A felvételek idején nem volt állandó dobosuk, így ezt az anyagot három különböző arc dobolta fel: George Cooper, David Blue, és Roger Roden. Igazából észrevehetetlen a dobolások közötti különbség, mindhárman feszesen, ötletesen játszanak, jó őket hallgatni.

Véleményem szerint a nóták valamivel halványabbak, mint amit az akkori elit képviselt, de csak egy árnyalattal, a hangszerelés, vagyis a kivitelezés abszolút felsőfokú. Azért mondom, hogy nem annyira ütősek a dalok, mert nincs igazán markáns slágerük. Az rögtön azonnal lejön, hogy nem is törekedtek ilyesmire, mégis, legalább egy fogósabb nóta jó lett volna, mert bevallom a lemez meghallgatása nagy élmény, de utána nem marad egy szövegfoszlány sem. Ez nem feltétlenül baj, csakhogy a piacon a felfigyelés esélyeit rontja. A banda saját érdekében elmehetett volna egy picit a slágeresebb irányba, azzal együtt, hogy brutál témáik vannak, és a hangulatkeltésben tényleg fantasztikusak voltak.

A szerzemények amolyan vegyes felvágottak, a country-ízű felvételtől a funk rockig terjed a skála, még enyhe southern illat is lengedez, tehát mondjuk a Grand Funk Railroad, vagy a Manassas, Quicksilver Messenger Service lehet viszonyítási alap. Nehéz innen kiemelkedő nótát választani, talán az albumot záró Somebody Help Me a legtetszetősebb, a maga 8 perc feletti embertelen jammelésével. Olyanoknak ajánlom az anyagot, akik a hetvenes évek nyers rockzenéjét szeretik, vagy azoknak, akik nem ismerik a korszakot és most szeretnének megismerkedni vele.  9/10