1993 decemberében, New Yorkban a Dreamland stúdióban született meg minden idők egyik legjobb akusztikus rock lemeze, Freedy Johnston This Perfect World című albuma. Reggeli zötyögés a forgalomban, vagy hétvégi lazulás egy kis gitározással egybekötve? Nem lehet vele mellé nyúlni. Alapjaiban folk gyökerű, modern hangzású rockzene, éppen csak árnyalatnyi country-beütéssel, szó szerint zseniális hangszerelésben.

A kiadvány 1994 júniusában került a boltokba és mondhatni rekord gyorsasággal megbukott. Néhány év múlva 200 Ft-ért vásároltam meg Budapesten a Media Marktban, kizárólag az érdekes borítófotó alapján. Amikor aztán otthon meghallgattam, alig hittem a fülemnek, mennyire kellemesen hangzik az egész. A mai napig azt gondolom, hogy az ízléses, kimunkált hangszerelés egyik legszebb példája, és a nóták sem gyengék egyáltalán. Akkoriban, a kilencvenes évek közepén néhány hét alatt fújtam az egészet, mit sem tudva keletkezésének körülményeiről, ezeket csak utólag göngyölítettem fel, mint egy különleges bűnesetet, és mondhatni ledöbbentem.

Nagy kedvencem Miles Davis, a maga keresetlenül őszinte stílusában valószínűleg így fogalmazott volna erről: - Fogalmam sincs, mi a túróért raktak össze egy ennyire jó anyagot egy ekkora bánatos balféknek, mint ez a John Fatzer, de az biztos, hogy k…a jól összerakták. Ez az anyaszomorító Butch Vig a szarból is képes aranyat csinálni…

Davisről tudni kell, ki nem állhatta a dalszerző/énekeseket: Minden dal ugyanarról szól, - írta önéletrajzában - szeretlek kisanyám, gyere ide, dugjuk már össze… míg a jazz megadja a hallgatónak a befogadás szabadságát, ki-ki azt képzel bele, amit akar.  Ám én ezen a ponton szembe mennék a nagy emberrel, mert ebben téved: nem minden nóta szól ugyanarról, és dalokra igenis szükség van. Talán pont azért, hogy az ilyen fazonok is érvényesülhessenek egy kis ideig, mint ez a Frederic John Fatzer, alias Freedy Johnston Kinsleyből. (1500 fős település Kansasben)

A figura kétségkívül a tökéletes antitálentum megtestesítője volt, amit többek között az is bizonyít, hogy ezzel az anyaggal sem jutott semmire, holott a világ egyik legjobb producere segítette, (hathatós ismeretségek bevetésével) és mégsem… Nagyon érdekes sztori, érdemes lépésről-lépésre haladva feldolgozni. 1990-ben jelenik meg Freedy Johnston első lemeze a The Trouble Tree. Ez nem hogy gyenge, hanem egyenesen fájdalmasan gyenge lemez, az a fajta, amit kínlódás végighallgatni, az ének is szánalmas, a témák is ócskák, nincs egyetlen momentum, amire egyáltalán építhetni lehetne a jövőre vonatkozóan.

És mégis született folytatása, a Can You Fly 1992-ben. Ennek felvételeit maga az előadó finanszírozta a nagyapjától örökölt földjei eladásából, mert töretlenül bízott saját tehetségében, annak ellenére, hogy ez nemigen látszott akkortájt. És a fáradozásait siker koronázta, mert ez a lemez jutott el Butch Vig kezei közé, és alapozta meg a This Perfect World létrejöttét. Bár ami azt illeti, ez a Can You Fly szintén egy ritka pocsék album, de Vig látott benne valamit. Rejtély, hogy mit. Egyetlen említésre méltó nóta szerepel itt, a The Lucky One, az összes többi katasztrófa. Talán pont ebbe szerelmesedett bele Vig, ki tudja?

Mindenesetre szárnyai alá vette a 32 éves dalszerzőt, és a világ egyik legjobb stúdiójában, a világ egyik vezető kiadójánál, az Elektránál készített neki egy olyan lemezt, amire nehéz jelzőket találni. Már az első nóta, a Bad Reputation egymaga fényévekkel jobb mint az előző két lemez. Össze sem lehet hasonlítani azokkal. Helyére került minden: tiszta a hang, van ereje is a fickó torkának, és a verssorok is lazán, gördülékenyen követik egymást. Elképesztő teljesítmény egy kivételes csapattól!

A stúdióban – ezt sem tudtam akkoriban – olyan kiegészítő emberkék ültek, mint pl. Marc Ribot, aki a legtöbb nótában a szólóért felelt és bizony él, lélegzik minden egyes hang, amit odatett a gitárján, vagy Jane Scarpantoni csellista, aki többek között a Helmet, Sheryl Crow, vagy a Crash Test Dummies lemezein közreműködött, a basszust Graham Maby Natalie Merchant házi basszusgitárosa kezelte, és dobon szerepelt még maga Butch Vig is, mindösszesen 13 közreműködő. Mindezt egy olyan fickó kedvéért, akiből sanszosan nem nézett ki sem egy Bryan Adams, sem egy Bruce Springsteen-szerű karrier. És mégis összehozták neki, csak hogy egy ilyen is legyen.

A dalok hangulata változatos, a lassabb, merengősebb tételek közé tartozik az Evie’s Garden, a Cant Sink This Town és a This Perfect World, a lendületesebbek közé sorolható a Bad Reputation, az Evie’s Tears, vagy a Gone Like The Water. Ami közös mindegyikben az Freedy sajátos hurrá-optimizmusa, mely átragyog a végtelen nagy lúzer tudaton. Egyfajta mindenbe beletörődés, ez van, ezt kell szeretni, kész. Mint aki tisztában van saját korlátaival, ám csak nevet ezeken, s a körülötte lévő világon. Az album címadó nótája is ilyesmi, minden hibájával együtt ez mégis egy tökéletes világ, jegyzi meg Freedy fanyarul, olyan kék, hogy el sem tudom mondani.

Ami engem illet, én sem tudom elmondani, mennyire ott van a topon ez a lemezanyag, egyszerűen csak el kell indítani, a többi már menni fog magától. Aki ebbe beleszeret, azt élete végéig elkísérik a gyönyörűen hullámzó dallamok és a frappáns, emlékezetes szövegrészletek:

„Twenty-four and growing pale
Growing out, cutting back
Drew a face on the ticket stub
                                                  With mama's hands, and daddy's pen”  (Gone Like The Water)

„You can really fall,
wake up in a ruined house,
wrapped up in a torn down curtain...
And when I get to hell,
will the lovely girls come down
to the banks of that red red river?

I can hear the laughs when they find I've fallen down again
I can hear the laughs and it hurts so bad I have to smile” ( I can hear the laughs)

Még annyit, hogy aki New Yorkba tervezi látogatását, annak kiváló rákészülés lehet (akár a gépen ülve) a nagylemez végighallgatása, hiszen szinte valamennyi dala említést tesz a Nagy Almáról, ahová Freedy vidéki legényként megérkezett a kilencvenes évek elején. A Bad Reputationben megelevenedik a Harold Square, a Cold Againben a Brooklyn Bridge kap említést, a Gone Like The Water hősének célpontja is N.Y.C. - egyszóval, ha majd egyszer New Yorkban sétálok, biztosan elviszem magammal ezt az anyagot, hogy ott helyben hallgassam. Addig is marad a reggeli zöykölődés a buszon, és a hétvégi gitározgatás... 10/10