A zenekar neve Death Ray Vision, Massachusets államban élnek, és nemrégiben jelent meg a harmadik nagylemezük. Három nagylemez, három különböző énekes – ez önmagában sem megszokott, de nem ez az egyetlen furcsaság bennük. Mindegyik lemez egy kicsit más. Nehezen beskatulyázható zenei világot alakítottak ki maguknak, amibe sok minden belefér. Saját bevallásuk szerint ez hardcore punk/thrash metal keverék, azt viszont elfelejtették, megjelölni, hogy a hard rock/rock’n roll is képbe került. (Most már.) Ezzel az új énekessel részben új utakra törnek, és szerintem ez teljesen rendben van.

Kell a lemezhez egy nagyfokú rugalmasság, mert izgalmasan keverednek itt a metal alműfajai, csakhogy aki bármelyiknek a kötött ízlésű rajongója, az nem fogja végighallgatni a kiadványt. Kár, mert jó. A banda egyébként amolyan „side project”, a Killswitch Engage basszerének, Mike D’Antonionak hobbizenekara. Rajta kívül szerepel még a doboknál Colin Conway (Sentinel, Cannae), a gitároknál Pete Cortese (Overcast, Killswitch) és Chris Rosati. A mikrofonnál pedig a Wattie (The Exploited) kinézetű Keith Bennett tevékenykedik. Ő a Panzerbastard basszere volt, de legutóbb a Casket Rats 2022-es lemezén énekelt.

A nyitó dal egy Iron Maident idéző riff után vad döngölésbe megy át, és egy hardcore metal téma bontakozik ki belőle, brutál jó ordítozásokkal, amolyan ugrálós-fejbólintós, szinte viharos kezdés. Ehhez készült zenei videó is, címe Behead The King. Aztán az In Unholy Water már valamit megvillant a műfaji határok átlépéséből, de lényegében csak a harmadik számtól (From The Rafters) válik nyilvánvalóvá a könnyedebb hard rockkal való kacérkodás.

A könnyedebb jelzőt nem kell szó szerint érteni, mert például amit a doboknál Conway művel, az minden, de nem könnyedség. Szó szerint agyonmatekozza magát, ha lehet ilyet mondani. A basszus - szintén állat. Közben tök egyértelmű, hogy Bennett kedveli a ’80-as ’90-es évek hajbandáit, még akkor is, ha neki ebből a szőrzetből már kevés van. Abból gondolom, hogy kedveli ezeket, mert egy oldschool Hardcore-fanatikus aligha megy bele ennyire dallamos megoldásokba.

A Reaper például simán ott lehetett volna valamelyik korabeli Winger lemezen. (Kicsit egyszerűbb dobalappal, persze) További Winger, Lynch Mob hatásokat érzek a Broken Hands Of Godban is, és tulajdonképpen a lemez második felében ezek a tónusok egyre karizmatikusabbá válnak. Azt azért nem mondanám, hogy ez egy mai, modern hard rock lemez, de olyasmi. Hardcore metal plusz hardcore punk, plusz thrash metal, plusz hard rock, az eredmény egy nagyon szépen kidolgozott, technikás, profi lemez, aminek súlya is van, hangulata is van, hangzása is remek – csak éppen a stílusa eklektikus. Szélesebb látókörűeknek feltétlenül ajánlott! 8/10