Nem gondoltam volna a teljesen íztelen és szagtalan 2018-as ”Blaze Away” után, hogy három év múlva a Morcheeba még annak színvonalát sem fogja elérni. Kicsit megváltoztak. Hol van ez a formáció már attól, akik annak idején a soul/funk gyökerű bluest keverték a dubbal, a chillouttal, és még ki tudja mivel? Mára ez a stíluskavalkád eltűnt, maradt a gépies pop, a totálisan kiherélt, dinamika nélküli downtempo, vagy még az sem, mert ez inkább langyos lábvíz, mely véleményem szerint sem az előadóknak, sem a közönségnek nem jó. Ritka jelenség itt a Zenehallgatásban: negatív kritika.

A Cut My Heart Out még nem veri le a lécet, ebben Skye Edwards gyönyörűen énekel, de ezt tudjuk már évek óta, akik a zenekart kedvelik valószínűleg ezért az utolérhetetlen, utánozhatatlan hangszínért hallgatják őket, csakhogy a nóta szétfolyik saját medrében, amolyan álmatag zenefüggöny, amely inkább a vége felé kívánkozna. Ezzel együtt nem rossz. Na de ki gondolná itt még, hogy alighanem a kiadvány legerősebb tételével találkozott? Márpedig innentől kezdve nyílegyenesen haladunk lefelé, mintha pincébe vezető lépcsőkön járnánk.

A Killed Our Love hosszú bevezetőjéből sem bontakozik ki más, mint tompa püffögés, sajnos élő dobokat, hús-vér dobost ezúttal sem voltak képesek alkalmazni - arra a koncertekig várni kell - és ez egy szirupos, ömlengő trutyi. A Sounds Of Blue mesterséges csettintések közepette a The Sea dallamvilágát célozza meg, de már megint nem találni más értéket itt, mint Skye hangját, és ez talán önmagában elég is lenne, ha nem rontaná le a sok műanyag, melybe csomagolták.

Számomra kissé érthetetlen, ilyen hangadottságokkal miért nem alakít egy énekesnő jazzbandet vagy egy akusztikus gitárra, esetleg zongorára épülő csapatot? Abban is biztos vagyok, hogy bluesénekesként is megállná a helyét, sőt keményebb rockban is el lehet őt képzelni (talán emlékszik még valaki a Skunk Anansie nevű csapatra, ők lehetnének esetleg viszonyítási alap), tulajdonképpen valódi rejtély, miért ragaszkodik ehhez a megfáradtnak tűnő együttműködéshez?

A megfáradtság egyik legszembetűnőbb példája egy zongorás duett, címe Say It’s Over, ezt Skye egy Brad Barr nevű ember oldalán adja elő (lásd Barr Brothers lemezkritika), sajnos a szerzemény már a Morcheeba-kategóriával mérve is harmatgyenge. Nehéz lenne ilyesmit találni a kilencvenes években fogant lemezeiken. És ha még ez sem lenne elég, jön a Sulphur Soul, mint döntő bizonyíték az ötlettelenségre: három percig tartó ének nélküli szintetizátorzene.

Ha esetleg valakinek ezek után mégis lenne ellenvetése, csak annyit mondok: Oh, Oh, Yeah. Ez bizony a következő nóta címe és - bizonyára kitalálta már mindenki - a refrénje is. Nem gondolom, hogy a Morcheebától agysebészeti értekezést kellene várni, ez mégis övön aluli ütés, legalább akkora, mint amekkorát a kiadós taslit utánzó dobgép produkál. Pozitívumként lehet említeni a The Moon című, meglepő módon rockosabb hangvételű számot, mely nagyon kilóg a többi közül, de nem tudja megmenteni a teljes lemezt.

Azt nem merem kijelenteni, hogy az év egyik bukása volt az album, mert a népes Morcheeba-rajongótábor azon fele, mely mindennemű kritika nélkül fogadja a szeretett banda lemezeit, ezért is lelkesedett, de hogy nem került róla túl sok darab a koncertmenübe, abban biztos vagyok. És tényleg: miért nem tud Ross Godfrey ennél tartalmasabb zenét írni? Vagy legalább hangszerelni? Hát majd meglátjuk, mit mond az utókor. Én azt mondom: négyes. Nem több. 4/10                           (az írás eredetileg a Rozsdagyár.blog-on jelent meg, 2021-ben)