A Mister Grinch nevű, teljesen ismeretlen, zseniálisan őrült thrash metal zenekarról nagyon kevés információ kering az interneten. Ami biztos: a Seattle közelében fekvő Tacoma volt a székhelyük. Egyetlen lemezt készítettek 1994-ben. A dobos kivételével nincs utóéletük, ő a Silent Epidemic tagja volt 2010-ig. Ez minden. A teljes tagság így nézett ki: Mark Fletcher - basszusgitáros, Lathe  W. McCollaum - dobos, Ron Walvatne - gitáros, Rick Knox - gitáros, Nick Summerville - énekes. Mindez kicsit szomorú valahol, mert lényegesen többet érdemelnének ennél.

Lemezük hagyományos felépítésű, nincs telepakolva blastbeatekkel, sem eszement szólókkal, és a megszólalása sem annyira eget rengető, azonban a dalszerző képességük, és a játékosságuk magasan kiemeli őket abból a bizonyos harmadvonalból, melybe tartoztak. A sors furcsa fintora, hogy mégsem voltak képesek nagyobb elismertségre szert tenni.

Az világos, hogy Nick Summerville szemtelenül nyúlta Zetro Sousa stílusát, és a Nuclear Assaultos John Connely is határozottan jelen van a frazírjaiban, mint ahogy nagyon szerethették a srácok az Anthraxot is, de van valami, amiben talán többet tudtak, mint a nagy példaképek, ugyanis ők lazán, gördülékenyen, mondhatni pofátlanul játszották azt a zenét, ami másoknak komoly erőfeszítésébe telt. Olyan természetesen nyúlnak itt minden témához, ami csak a született zsenikre jellemző. Szépen összelopkodták az akkoriban menő bandák legfőbb ismertetőjegyeit, s kedvükre alakították át azokat a maguk vegykonyhájában, úgy, hogy közben meg tudtak maradni hitelesnek.

Talán egy kicsit túlságosan is szemtelenek voltak, ha lehet ezt mondani, mintha a korai Red Hot Chili Peppers arroganciája keveredne vérükben a Fishbone pimasz eleganciájával. Elképzelhető, hogy a szokásosnál durvább obszcenitás okozta vesztüket, hiszen a motherfucker csak úgy hemzseg a lemezen, és az sem túl megszokott, ha refrénként orális aktusra kínálja egy banda a nemi szervét… Na igen, ezt talán nem kellett volna. De fiatalság bolondság, így utólag kár keseregni ezen.

Gyönyörűen kihallani mindent. Tisztán, érthetően szól az ének, a dob, és a gitárok is egyenrangú felek. Vitán felül kiváló énekes Summerville, a hangszíne is erőteljes, és ahogy megfeszíti a dallamokat, ahogy a mélyből magasba ugrik, az valóban kivételessé teszi. Hatalmasakat alakít a basszer is, és a gitárosok is ízlésesen, ötletesen szólalnak meg, tulajdonképpen lehetetlen belekötni a hangzásba.

Miután ez egy ultraritka kiadvány, mely egy egészen névtelen kis kiadónál jelent meg, gyakorlatilag a nullával egyenértékű a beszerzési esélye, azonban az interneten ha egyben nem is, külön számonként jelenleg elérhető. Kár lenne kihagyni, mert egyszerre dallamos, erőteljes, különleges megoldásokkal tarkított muzsika. 10/10