Aki még nem ismeri őket, annak valószínűleg meghökkenést okoz a belga Brutus trió brutális fültámadása. Olyan töményen koszolnak alá a srácok, ami már bőven a tűréshatárt feszegeti. Ezzel együtt van bennük valami megmagyarázhatatlan vonzás. Bizarr banda, annyi bizonyos. A belgák motorja és fáradhatatlan csodalénye Stefanie Mannaerts kisasszony, akinek szülei kis hangszerüzletet vezettek a Brüsszeltől nem túl távoli Leuven városkában. Zárás után a kislány kedvére zajonghatott a hangszerek között. Kezdetben a zongora ragadta meg, majd 14 éves korában hangszert váltott, és megtanult inkább dobolni.

Amikor zenekart alapított, elementáris erejű cséphadarása nagyon hamar felhívta magára a figyelmet, nem kisebb nevű támogatója/bátorítója akadt, mint Lars Ulrich, aki azóta is figyeli a Brutus tevékenységét. 2017-ben jelent meg a debütáló "Burst" című lemez, maj 2019 márciusában a "Nest". Kétségtelenül vannak sokkal keményebb, extrémebb, nehezebben befogadható produkciók, az viszont teljesen bizonyos, hogy jó adag türelem és tolerancia kell mindkét lemezanyag kedveléséhez. A csaj úgy dobol, mint egy állat. Nem is lenne ezzel baj, mert bődületesen erős, energikus minden mozdulata, viszont az is teljesen egyértelmű, és kissé talán megmosolyogtató, hogy nem figyel a minőségre. A dob hangzása több felvételükön kritikus szintet üt meg - valamint a tamok, cinek kihasználatlansága is feltűnő. Így a játéka egyszerre elsöprő és unalmas is egyben. Talán nem is érdemelne komolyabb figyelmet, ha nem énekelne közben!

Énekhangja Björk intonálására emlékeztet, még a hangszíne is Björkös, de egy olyan Björké, amilyen soha nem volt, mert izomból adagolja a kakaót, de rendesen! Tehát egy önmagát Lemmynek képzelő Björk veri szét a dobot minden egyes Brutus szerzeményben, miközben Peter Mulders a basszuson, és Stijn Vanhoegaerden a gitáron eszement sikálásokba kezd, amiktől a falnak lehet rohanni.

Véleményem szerint az első lemez, a Burst jobban sikerült, mivel jóval tisztább, levegősebb a hangzása, sokkal inkább hallgattatja magát, mint a Nest, azonban ezen vannak a betegebb,  tekervényesebb nóták. A leghelyesebb talán egymás után hallgatni mindkettőt, de aki ezt így kibírja, annak egy „medveállatka-emlékérmet” adományozok, mert ez több mint emberfeletti tett lenne, valami olyan szélsőséges erőpróba, amit csak a medveállatkák képesek kibírni (róluk köztudott, hogy elviselik, ha -190°C-ról +151°C-ra melegítik őket, kibírják a radioaktív sugárzást, 120 évig élnek, stb.).

A Brutus fellépett már többször is Magyarországon, pl. Chelsea Wolfe előzenekaraként is szerepeltek az A38-as hajón. Erről lehet olvasni néhány beszámolót, s bár senki nem a belgák miatt ment erre a bulira, vannak olyanok, akik megjegyezték a nevet. A lemezt is érdemes megjegyezni, mert olyan kemény, mint egy darab tégla, kopp a fejre, csak nézel, hogy ez meg mi volt, lesz még több is? Jobbára csak kalapál a hölgy, azt viszont igen hatásosan, és nekem ez a fejhangon elkövetett kántálása is abszolút tetszik. Azt gondolom, eredeti és értékes előadók ők így hármasban, de őszintén szólva én kivenném innen a főszereplőt és betenném egy technikásabb csapatba, ahol a szólókra is ráhegyeznek.

Az is jót tenne nekik, ha bevennének még egy-két tagot és egy kicsit gazdagítanák a zenei szövedéket, mert ez ebben a formában egy kicsit lapos. Miközben maga a tartalom velős, és a stílusuk is eszementen jó. Még annyit, hogy kicsit alul van keverve az ének, ez lehetséges, hogy szándékos volt, de pont ettől nehéz hallgatnivaló a "Nest". Fel kell tekerni a hangerőt ahhoz, hogy valamit érts a szövegből, így viszont a sikálás bevágja neked a gyomrost. Vagy pont ez volt a lényeg? Őrült egy társaság. Sok sikert nekik!   6/10