Ma ünnepli 86. születésnapját az a James Spaulding, akinek nevével itt a Zenehallgatás.blogon már több alkalommal találkozhattunk, hiszen vendégként szerepelt Freddie Hubbard és Max Roach lemezein is, azonban szólóalbumai közül még egy sem került fülhallgató közelbe. Most életművéből egy olyan kiadványra esett a választás, mely jól reprezentálja sokoldalúságát. Fő hangszerén, az altszaxofonon kívül játszott itt a teljes fuvolacsalád minden tagján, basszustól a pikolóig.

James Spaulding 1937-ben született Indianapolisban, tanulmányait Chicagoban folytatta, ahol rövid időn belül Sun Ra zenekarának tagja lett, 1957-től 1961-ig tartott együttműködésük, majd a hatvanas években a Blue Note Records stúdiózenészként alkalmazta. Így került munkakapcsolatba Art Blakey-vel (Golden Boy 1964) Grant Green-el (Solid 1964) vagy Max Roach-al (Drums Unlimited 1965). Gyakorlatilag az akkori élvonal összes jelentős alakjával játszott együtt, még a nagy Louis Armstrong egyik kései lemezén is hallható. (Louis Armstrong and His Friends 1970).

Szólólemezekkel meglehetősen ritkán jelentkezett. Keresett és sokat foglalkoztatott stúdiózenészként erre kevesebb ideje maradt. A hatvanas években egyáltalán nem készült ilyen jellegű anyaga, csak a hetvenes években tett egy próbálkozást, amikor Duke Ellington felvételei közül válogatott, majd a nyolcvanas években jött két szólóalbum tőle, ám egyik sem aratott túl nagy sikert. A szóban forgó lemezanyaga sem tartozik a klasszikus albumok közé – méltánytalanul. Hiszen amit ezen játszik valóban pazar – bármelyik hangszerén is szólal meg, egyszerre technikás és lélekteli, nem is lehet nem rá figyelni.

A Blues Nexus 1994-ben jelent meg a Muse kiadónál és ez picit jelzés értékű. Adott egy kiváló zenész, aki a szakma krémje mellett tevékenykedett mint a Blue Note alkalmazottja, több mint két évtizeden át, és a Blue Note nem vállalta fel egyetlen szólólemezének gondozását sem! Azok kevés kivételtől eltekintve mind a Muse-nál jelentek meg. Nehezen érthető a döntés, mert többek között a Blues Nexus is arra jó példa, hogyan kell élvezetesen tálalni a jazzt, hogy azt még a kevésbé beavatott közönség is érezze.

Tíz kompozíció szerepel a kiadványon. Altszaxofonos témák kezdik a lemezt, kissé csapkodó, kissé ódivatú stílusban (ez megítélés kérdése – egyesek szerint a bebop sosem lesz ódivatú) majd előkerül a fuvola és ezzel Spaulding komoly szintet lép. Érezhetően frissül a zenéje, szabadabban szárnyal a fantáziája, frázisai nem követik olyan szorosan a jazz hagyományait, mint az első két felvételben. John Charles a tétel címe, a zongorista Ronnie Matthews tollából. Ezt leszámítva csupa feldolgozás hallható a korongon, olyan nevektől, mint Hank Mobley, Clifford Brown, vagy Art Farmer.

A kísérő zenészek között a dobos Luis Hayes-t leszámítva nem találunk világhírű kollégát. Dan Faulk szerepel a tenornál, Ray Drummond bőgőn játszik, illetve a negyedik felvételben Don Sickler szárnykürtözik. Ez egyébként talán az egyik legszebb darab, basszusfuvolán dünnyög Spaulding, ehhez társul a már említett szárnykürt, s ketten beszélgetnek egy lágy, békés, éppen csak cinekkel kocogtatott ritmusra. Kiváló!

Tina Brooks Gypsy Blue című szerzeménye Freddie Hubbard Open Sesame című lemezéről lehet ismerős, a fuvolára történő átirata minden tekintetben egyenrangú az eredetivel, még talán egy kicsit izgalmasabb is, Luis Hayes élmény számba menő közbecsapásai miatt. Ronnie Matthews zongorázása itt is, akárcsak a teljes lemezanyagon meglehetősen domináns, majdnem sok is a jóból. A lemez második feléből érdemes kiemelni a lazán töttyögő Soul Station-t, ebben már egy öreguras tempó találkozik a fiatalos hevületű szaxfondallamokkal, s alkotnak bizarr párost. Hatalmas ám, amiket Spaulding itt fújdogál, messze nem a szokásos sablonjáték, van benne dög is, szufla is, ötlet is, abszolút mestere a hangszerének.

Kapunk még egy szaxofonos jópofaságot, a Bleeker Street Blues-t, majd a kiadványt záró Public Eye ismét egy virgonc fuvolás tétel, gyönyörű zongoraszólóval és a végén darázsként érkező szaxofonnal. Nos, ennyi a nagylemez, igazán nem kevés, csak ajánlani tudom eme ismeretlen legenda figyelemre méltó dolgozatát. 8/10