A kortárs zenei élet blöffmesterei között akadnak olyanok is, akik egészen jó nevet szereztek maguknak tevékenységeikkel, a kitartó munka – mondják ők és rajongóik – meghozza gyümölcsét. Hogy ez a gyümölcs mennyire finom, azt már ki-ki döntse el maga – így aztán szó nem érheti a ház elejét. A Medeski, Martin és Wood trió már a kilencvenes években megalakult, - napjainkban alkotói szünetet tart - s 1992 óta nagyjából ugyanazt a semmit adta el vagy húsz alkalommal. Nehéz lenne a legjobb lemezüket megnevezni, a különbség köztük nagyjából ennyi: unalmas és még unalmasabb. Talán sejtettek ebből valamit 2018-ban, amikor máig utolsó nagylemezüket az Alarm Will Sound nevű, 20 fős kamarazenekarral vették fel. Jó döntés volt!

Alapvetően nem volt idegen tőlük a sokszereplős lemezfelvétel, kiadványaik többségén korábban is részt vettek vendégmuzsikusok, elég ha a jazz veterán John Scofield meghívására gondolunk. Őt még a nevükbe is beleszőtték (Medeski, Scofield, Martin and Wood), ellentétben Marc Ribot-val, aki szintén több albumukon gitározott, mégsem lett soha külön kiemelve. Valószínűleg nem számított húzónévnek. Az tehát nem jelent esetükben garanciát a minőségi alkotómunkára, ha sokan vannak a stúdióban, ez így volt mondjuk a 2002-es Uninvisible esetén is, mégsem sorolhatjuk az egyetemes klasszikusok közé.

John Medeski természetesen tud zongorázni, a Hammond orgonából is kihozza, amit lehet, mint ahogy Chris Wood is kiváló bőgős/basszusgitáros, Billy Martin is egy technikás dobos, csak éppen egyetlen árva témájuk nincs, amire bárki felkapná a fejét, hú, ez mennyire jó volt. Ők állítólag abban nagyok, hogy órákig tudnak rögtönözni, saját, vagy mások darabjait a végtelenségig nyújtani – sajnos ez önmagában még nem érdem. Bármelyik tehetségesebb zeneiskolás képes rá. Ha van egy kevés zenei műveltsége, még cifrázni is tudja ezeket az üres szólamokat, beiktat egy kis szünetet, darabolja a témát, dúsítja mindenféle ketyerével, és kész a kamuleves jazzer módra a lá Medeski.

Ami az Omnisphere című, máig utolsó kiadványukat illeti, ennek csak a gyomra üres, a kezdete és a vége valami fantasztikus. Az első felvételként bemutatott Kid Tao Mammal a trió pályafutásának talán legszebb darabja – igaz, ebben elsősorban nem ők, mint jazz trió tündökölnek, sokkal inkább a közreműködők. Az Alarm Will Sound tagjai feltehetően élvezték a lehetőség nyújtotta perceket, ez ki is derül a vibrafon csengéséből, a fúvósok játékosságából, a kamarazene és a jazz összeházasításából.

Ezt a közel negyedórás, bravúros kezdést még kitűnő színvonalon folytatja a csellóval aláfestett, kissé avantgarde ízű Anonymous Skulls sötét gomolygása, a zenehallgató itt még joggal vélheti kincset lelt az anyaggal, majd a Coral Sea beálltával kezdetét veszi a ”mit is csináljak, ha ennyi volt a tarsolyomban” című tehetetlenkedés, amely egészen a lemezt záró End Of The World Party bravúros átiratáig tart. (Ez volt a 2004-es lemez címadó szerzeménye.) Az olyan tételekben, mint a húsz perc körüli Eye Of Ra, vagy a hangzatos című Northern Lights a világon semmi különleges, semmi szép, semmi érdemleges nem történik.

Nagy kár a kihagyott ziccerért, mert a teljes anyag meghallgatása alapos próbatétel elé állítja a legedzettebb zenehallgatót is, míg egyes darabjai káprázatosan ragyognak. Így lesz ez még sokáig, egészen addig, amíg a muzsikusok meg nem próbálják felülmúlni még ezt az egyébként nehezen értékelhető produkciót is. Arra azonban a jelek szerint még várni kell. 6/10