Trükkös kis nagylemezt dobott be a közösbe az Argonauta Records a mai napon. A New Jerseyben működő Ego Planet felszínes megközelítésben jellegzetes mai stoner metal hármasfogat, azonban ha jobban odafülelünk a felvételekre, rögtön kiderül, hogy a srácok ennél a meghatározásnál jóval szerteágazóbb muzsikát játszanak. Amolyan progresszív hard rock/stoner keveréket ráztak össze a turmixgépükben, amiben még egy árnyalatnyi grunge is fel-felbukkan. Nagyon különös, izgalmas vegyítése a stílusoknak.

Engem már maga a borító megfogott, talán mert hasonló kosszarvú hölgy díszeleg az alkaromon, talán mert érezni lehet belőle az odafigyelést, az igényességet. Mint ahogy az a felvételekből is tisztán kiviláglik. Ami azt illeti az első tételben sok izgalmat még nem találtam, ez tényleg sokat hallott megoldásokat tartalmaz, arra mégis jó, hogy az énekes Jarrett Mead szokatlanul éles hangszínére felhívja a figyelmet. Nem tipikus metal-torok, de éppen ettől lesz a lemez rendhagyó, mindjárt az elején.

A második nótától már egyáltalán nem ez a hangszín az érdekes, hanem mindaz, ami a muzsikában beindul. A hard rockos alap kap egy masszív őrlésbe torkolló gitárkíséretet, amire szépen érkeznek a dallamos vokálok, az eredmény egy szinte dúdolható rockos darab, a The Call.  Rendben, tehát egy stoner/hard rock trió bontogatja a szárnyait, gondolnánk ekkor, csakhogy a Reflection, s az utána következő Entertainment máris újabb húrokat pengetnek meg, olyasmi prog metal bandák jelennek meg lelki szemeink előtt, mint pl. a Sons Of Apollo, Billy Sheehan egyik (talán kevésbé ismert) zenekara.

A Butcher’s Blade kezdése akár egy grunge banda lemeze a kilencvenes évek végéről, amikor a grunge már nem volt a zenitjén, ezért elkezdett kicsit kísérletezőbbé válni. Az eddigi dallamos (kissé szirupos) refrének is eltűnnek, a zenekar egy lényegesen komolyabb arcát mutatja, annak bizonyítására, hogy ilyen is van nekik. (Közben a Rush is beugrott, mint régi-régi párhuzam) Nagyon kellemes gitárszóló a dal végén Chris Baker tolmácsolásában. A doboknál Steve Iannettoni teszi teljessé a képet. Őt is csak dicsérni tudom, rengeteget variál a ritmusképletekkel, szépen bejátssza a dobot.

Hátra van még három nóta, a Leviathan, a Faceless Children és az Order Of A Tree. Ezek közül a Faceless Children nyerte el leginkább tetszésemet, arra kiváló példa, hogyan lehet a hard rockot technikásan, s mégis könnyen befogadható módon tolmácsolni a hallgatóság felé. Jelzem, nem használnak ugyan billentyűt a trióban, rádásul a basszus sávot is a gitáros játszotta fel, mégis teljesen komplex hatást kelt a hangszerelés, annyi itt az úgynevezett „matekos” megoldás. (Különösen a ritmikai megoldások terén)

A lemezt záró, akusztikus gitárral induló, egyszer csak súlyosba váltó Order Of A Tree is sokarcú darab, középrésze egészen prog rock jellegű, a vokáloknál klasszikus hard rock gyökereket villant fel, összességében egy már-már zavarba ejtően kusza szerzemény. A sok szálról eredeztethető muzsika mögött még nem rajzolódik ki világosan az Ego Planet saját arculata, bemutatkozásuk ennek ellenére az év egyik kellemes, nem várt meglepetése.     8/10