Elsősorban a hatvanas/hetvenes évek jazz albumai között szeretek kutakodni, ezzel együtt időről-időre belefutok egy-egy kortárs jazz lemezbe is. Az esetek többségében kicsit félve indítom el ezeket, mert tapasztalataim szerint a legújabb nemzedék nem igazán tudja, mit kezdjen a jazzel. Érthető, hiszen előttük már mindent lejátszottak, kitaláltak, a jónál is jobban. Persze azért mindig lehet újat mondani, legfeljebb abban az újdonságban sok-sok régiség is felsejlik, mint ahogy esetünkben is, amikor a holland szaxofonos Ben Van Gelder új kiadványát vizsgáljuk.

Van Gelder 1988-as születésű, a legtöbb ember számára úgyszólván ismeretlen név. Ennek ellenére már 2012 óta jelentet meg anyagokat, az idei ha jól számolom a hatodik a sorban. Az mindjárt az elején feltűnik, hogy a zenekarvezető nem kapkodja el. Szépen nyugodtan, szellősen rakja össze a kompozícióit, melyekben meglepő módon egy énekesnő is szerepet kapott. Mégpedig nem is kis szerepet. A Fuensanta művésznéven szereplő hölgy domináns jelenléte áthatja ezeket az elmerengős, agyszellőztetős darabokat, és meg kell hagyni, jól csinálja. Remek érzékkel találja meg a megfelelő arányt, jelenléte masszív, mégsem tolakodó. Rugalmas, hajlékony hangjával bátran ugrál a hangjegyek között, és külön jó pont, hogy nem kívánja porba taszítani sem a szaxofonost, sem más szereplőt.

A teljes csapatban hallható egy templomi orgonista is (újabb különlegesség!) Kit Downes, aki szintén legalább annyira szerves része az egységnek, mint a női vokál, vagy a szaxofon. A további zenészek: Antoine Pierre – dob, Joris Roloefs – basszusklarinét, Hristo Goleminov – tenorszaxofon, Tijs Klaassen – bőgő, és Jean-Paul Estiévenart – trombita.   Izgalmasan hangzó felállás, mintegy sejteti a zenei eseményeket. Az orgona halványan derengő árnyalatból indul, nem megy bele a szólózásba, mindvégig beéri annak kihangsúlyozásával, hogy ő a hangszerek királynője. Neki ezért nem kell bizonyítania. A szaxofonos egyaránt kedveli Coltrane-t és Garbareket is. A kettő ötvözetéből próbálja összerakni saját tónusát. Nagyon tetszik játékának könnyedsége, valamint alázata a közös zenélés iránt. Messze nem harsogja túl a szerepét, éppen ellenkezőleg, nagy teret ad minden közreműködőnek.

A felvételek egy logikus lépcsőzet mentén haladnak a törékeny Glass (Üveg) című nyitószámtól, a fenyegető hangvételű Spectrumon át az albumot záró, elborult kakofóniába hajló Voice Of Reason-ig. Menet közben természetesen kiderül az is, valójában mennyire nagyvad Van Gelder. Véleményem szerint ugyan nem egy zseniális klasszis, abban mégis zseniális, ahogyan magát a zenei alkotási folyamatot szemléli, hiszen kétségkívül vokális megoldásokkal színezett szaxofonos szólóalbumból nagyon kevés van, nem beszélve a többi együttműködőről. Talán szerencsésebb is lett volna mindezt egy jól csengő zenekari név alatt kihozni, mint szólóproject formájában, ezzel együtt ez egy abszolút hibátlan produkció. Sok ilyen kellene. Talán nem annyira dinamikus, nem annyira átütő erejű muzsika, mégis nehéz kivenni a lejátszóból. Élmény volt a meghallgatása.  9/10