A félig olasz, félig magyar származású Suzi Quatro (sz. 1950, Detroit) életműve tökéletes példája annak, hogyan adja el egy előadó a tehetségét. Bemutatkozó lemezén az énekesnő még boogie-woogie stílusban fogant, lendületes rock dalokat adott elő a maga kis vadóc bandájával, majd eltelt néhány év, és már a diszkótermek állandó slágereit szállította olyan ízléstelen gagyi hangszerelésben, amit körülírni is nehéz. Akik ebből az időszakából ismerik őt, aligha hallottak a korai rocker múltjáról, mint ahogy eredeti rajongóit is meglepte a későbbi stílusváltással, de bárhogy is történt, amit 1973-ban letett az asztalra, azt nem szabad onnan lesöpörni.

Bár a slágerként íródott és valóban slágerlistákra került Can The Can és a 48 Crash egyértelmű Slade és T.Rex hatásokat hordoztak magukon és inkább a "hallottuk már valahol" kategóriába tartoznak, ott van a remek Shine My Machine, vagy az Official Suburbian Superman, két korabeli gyöngyszem. Ami a Shine My Machine-t illeti, ez egy trükkös kis dal, több szempontból is. Egyrészt a művésznő már rég nem élt Detroitban, mégis bőszen hirdette benne a városhoz való kötődését, másrészt már itt megkezdődik a Quatro - image felépítése, ami - valljuk be - nem állt teljesen összhangban a személyiséggel.

Jó szimatú menedzserei megérezték, hogy a benne lakó bestia felébresztése szépen jövedelmezhet, ha ügyesen csinálják. Így lett belőle a borítón is látható, feszes farmernadrágban pózoló, bőrdzsekis lázadó, aki szexuális éhségét nem képes véka alá rejteni, sőt... "Pörgesd fel a motoromat, polírozd le a gépezetemet" mondja a refrén, és erre épült az egész jelenség: Íme egy csaj, aki nem titkolja amit szeret, sőt egyenesen követeli magának a testiséget. (Későbbi számcímek: Vetkőztess le - Strip me, Fektess le - Lay Me Down)

Na és ha megnézzük a mellette a színpadon muzsikáló sanda tekintetű urak korabeli fotóit, máris egyértelmű, mi volt ennek a csapatnak az üzenete a kor fiataljai számára - Élj gyorsan, szeress szabadon, használd ki az időt! Ehhez igazodott ennek a lemeznek a hangzása és mondanivalója. Nem, nem egy korszakos album, zenei értelemben közel sem klasszikus, mégis van egy semmi másra nem hasonlító hangulata. Talán a nyegle hanghordozás, a harsányan klimpírozott billentyű szólók és a naiv világszemlélete miatt, ami minden dalában tetten érhető.

"Down in Motor City where I come from
People like their music loud
Motown was born down the east side
Detroit is the name of my town
Factory-workers, hippies and crew-cuts
Jumping up and down in their seats
In the daytime it sure looks different
                                     But at night it's just a rock-n-roll beat" (Shine My Machine)

A legtöbb fórum azért szokta méltatni ezt a kiadványt, amit maga az énekesnő is legfőbb értékének tart, mi szerint ez volt az első alkalom, ahol egy nő teljes jogú zenészként vezetett egy zenekart. Ugyanakkor a basszusgitár kezelése ezen a szinten mégsem volt annyira forradalmi tett. Ellenben a rekedtes hangon előadott, élettel teli dalok olyan nyersen szólaltak meg, ami a rádióban szokatlan volt (legalábbis rock'n roll közegben) s mind a mai napig szólnak valamiről. Személyes élményeken alapuló nóták ezek, melyek a korai hetvenes évek változásait, a szexuális szabadság tapintható jelenlétét adják vissza a maguk rendkívül egyszerű formájában. Az pedig már a hároméves rock'n roll óvodás számára is köztudott, hogy ha Suzi Quatro nem lett volna, akkor Joan Jett sem lett volna olyan, amilyen. Tehát már csak ezért is érdemes meghallgatni!    8/10