A hetvenes években nagy divat volt ismert és kevésbé ismert bandák tagjaiból supergroup címkével alkalmi társulásokat létrehozni. Ennek legismertebb példája talán a Cream, vagy a Blind Faith. A szóban forgó trió közel sem volt ennyire híres, mindössze két stúdióalbum és egy koncertfelvétel adja vissza működésüket, de ezek alapján teljesen egyértelmű, hogy nagyvadak voltak. A doboknál a kanadai Corky Laing (Mountain) szerepelt, a basszusnál a skót Jack Bruce volt a Creamből, míg a gitárt Leslie West kezelte, szintén a Mountain zenekarból. 1974-es élő felvételük nagyon nyers, erőtől duzzadó rock anyag, a gyűjtők polcára való kiadvány.

Fontos azzal kezdeni, hogy ugyan ez egy élő koncert, mindössze négy jammelés jellegű, elnyújtott számmal, ezek közül három a zenekartól nem volt hallható korábban, azaz nem az első két lemezük legjavát adták itt elő. Mindjárt a sort a Rolling Stones Play With Fire című dalával kezdték. Aki nem ismeri, itt meghallgathatja az eredetit.

Kellemes kis nóta, csak nincs elég dög benne – gondolhatták ezek itt hárman, mert brutálisan átformálták az egészet. Majdnem negyedóráig húzták, és nem érezzük soknak. Még ha nem is mérhető a mai death metal hordák döngölésével ez a felvétel, azért azt meg kell hagyni, van benne kakaó. Miközben a tempó nem lett gyorsabb, a dobokat sem verték szét, csakhogy már maga az ének – véleményem szerint – lényegesen karcosabb, mint Jaggeré volt, a szólózás pedig eszméletlen. Itt lehet ezt a ritkaságnak számító élő felvételt meghallgatni.

A The Doctor a zenekar bemutatkozó lemezén, az 1972-es Why Dontcha című korongon szerepelt, de nem ám 8 perc körüli időtartamban, hanem éppen a felében. Ettől jók a spontán koncertfelvételek, ahol a gitárszólóknak nem szabnak gátat a producerek. Tudjuk jól ebben a korszakban mindez szinte kötelező jellegű volt, míg manapság egy turnéra induló banda kb. ugyanazt a műsort adja elő minden állomásán, legfeljebb más sorrendben. Pontosan attól hatalmas ez a felvétel is, hogy egyszeri, megismételhetetlen pillanatokat ad vissza, és hát ez a Leslie West komoly kaliberű gitáros volt, kétség nem fér hozzá.

A harmadik tétel a Politican, ezt Jack Bruce dobta a közösbe, meg is villantja benne a basszustudását, ám ez mind semmi a negyedik számhoz, a Powerhouse Sodhoz képest. Az ebben hallható basszusszóló minden idők legjobb szólói között kellene helyet kapjon, ha valahol egy fórum összeállítana egy ilyet. Egészen biztosan sok ilyen készült, de nem mernék rá mérget venni, hogy Jack Bruce szerepelt-e bármelyiken is, vagy ha igen, akkor is nyilván a Cream valamelyik felvétele miatt, holott itt játszott igazán elemében. Nos, ez tehát egy közönségzajos, izzadtságszagú, nagyon is hús-vér örömzene volt 1974-ben. Nagy dolog, hogy ma is átélhetjük.      10/10