Teljesen véletlenül a helyszín ismét Cincinnati, Ohio. A zene azonban teljesen más, mint az Ironleaf esetében, már csak azért is, mert a hetvenes években járunk, annak is a vége felé. A fő különbséget azonban nem a két eltérő korszak jelenti, hanem a zenei műfajok különbözősége. Míg az előbbi egyértelműen a doom ihlette kemény rock képviselője, sok évvel korábbi pályatársai amolyan morbid zenei színházat adtak elő a Hair, a Rocky Horror Picture Show és a korai Alice Cooper modorában.  

Meglepetéssel értesültem a zenekar munkásságáról, mert azt hittem a hetvenes években működött, többlemezes előadókkal legalább említés szintjén képben vagyok, ehhez képest velük soha korábban nem találkoztam sehol, semmilyen formában. A rocklexikonokból ők valamiképp kimaradtak, és ennek – lemezeik meghallgatása után – úgy vélem két oka van: az első, hogy kicsit késve érkeztek a pszichedelia világába, a másik, hogy alapvetően blues ihlette muzsikájukon bőven akadtak vadhajtások.

Mindkét lemezanyag 1978-ban jelent meg, és ekkora már a legtöbb korai rockbanda túl volt a zenitjén. Mondhatnánk, hogy éppen ezért lehetett volna a BBST-nek több sansza a kirobbanásra – a nyolcvanas évekhez közeledve azonban ez a fajta zene már leáldozóban volt. Igazán eredeti kombinációt kevertek ők ki a Woodstock generáció bandáiból, csakhogy mialatt a Jefferson Airplane vagy a Grateful Dead virágzott, ők képtelenek voltak lemezhez jutni. A Vol. 1 és Vol. 2 nem más, mint korai demóiknak újrakevert változata. Nagyjából a csodával határos a létezésük is. A BBST ugyanis már 1969-ben létrejött, és annak rendje-módja szerint próbálkozott a lemezkiadóknál – maga a lemezmegjelenés, csak jóval feloszlásuk után teljesülhetett.

1978-ban már nem tevékenykedtek együtt a tagok – egy részük a Blacklight Braille nevű neo-folk együttes tagja lett, mások nyom nélkül eltűntek. Ha röviden kellene jellemezni ezeket az utólag megjelent kiadványokat, akkor azt mondhatnánk, hogy amolyan lelkes kis csináld magad önkifejező kör voltak, ahol a zenei tudás hiányát megpróbálták váratlan ötletekkel elfedni. Nem voltak persze teljesen képzetlenek, de véleményem szerint a színpadi megjelenésük bizarr jellege, az arcfestés, a tolószékes ember, a voodoo varázsló, a szőke drogtündér, valamint a kísérteties fűrészhangok gyakori alkalmazása is azt a célt szolgálta, hogy kevésbé tűnjenek fel a hamisságok, a darabos szólók, a helyenként egykaptafára megírt melódiák a zenehallgató fül számára. Nos, ami azt illeti feltűnnek… DE!

A gárda mégis olyan elegyét tudta kihozni korának ismert és kevésbé ismert képviselőiből, ami valóban egyedivé tette őket. Meg kell hagyni, amikor a billentyűs hangszerekért felelős Eric Waits énekelt, akkor hajszálra Rory Gallaghert idézte, amikor pedig Gwenivere Hale énekesnő vette át a mikrofont, akkor a szintén kevésbé ismert It’s A Beautiful Day zenekart halljuk, San Franciscoból, de volt ebben a kuszaságban ezeken kívül is rengeteg izgalmas szál. Frank Zappától egészen King Diamondig nyújthatnánk a színskálát, mert Gwenivere fejhangú sikolyai sokszor az évekkel későbbi metal mester munkásságát idézik. (valamint a Coven együttest.) De a felsoroltakon kívül hallható a GONG, a Magma, vagy a német krautrock bandák munkásságának befolyása is. Mindez így együtt tényleg érdekes keszekuszaságot képez.

Mindenképpen érdemeltek volna annyit, mint az It’s A Beautiful Day, akiknek legalább a másodvonal élmezőnye jutott, európai fellépésekkel, koncertlemezekkel, underground színtű elismertséggel. Igaz, Cincinnatiból ezt jóval nehezebb véghezvinni, mint akár a nyugati, akár a keleti part valamelyik jelentős zenei bázisából. Fontos még velük kapcsolatban megemlíteni, hogy a kilencvenes években összejöttek újra, és egyfajta múltidézésképpen készítettek egy kiváló nagylemezt, melynek címe In Search Of The Snark (1995) – az a lemez is, akárcsak ez a két korai demó – valóságos csemege lehet a pszichedelikus/progresszív rock mai rajongói számára.   9/10