Elsőre nem fogott meg a Párizsban zenélő Witchorious bemutatkozó lemeze. Nem volt szimpatikus sem a név, sem a borító, a jegelés fő oka pedig a doom metal műfajhoz való kissé rugalmatlan viszonyulásom volt. Nem ez a terület az, ahol nagyon kedvelném a modern ízeket, márpedig itt ilyesmiből bőven akad. Szerencsére nem passzoltam el teljesen a február 16-án megjelent anyagot, mert amikor a második esélyt megadtam neki, már szépen működött. A tradíciók alapján ennek a triónak is a Sabbath/Pentagram/Electric Wizard örökségét kellene ápolnia – és ezt egyébként meg is teszik – de már hallhatóan tetszik a srácoknak a Gojira/Tool féle kísérletezőbb világ is. Na, pont ettől érdekes az album!

A súlyra, a masszív riffekre, a muzsika vadságára nem lehet panasz. Amit lehet, kihoztak a trió formációból a tagok. Nyilván már a névből kitalálták sokan, hogy közülük az egyik nőnemű. Ahhoz sem kell sok gondolkodási idő, hogy megtippeljük, ez a személy a basszusgitáros lesz, aki persze énekel is. Rendben, sok ilyet találhatunk manapság, azonban a franciák tényleg hoztak valami újat ebbe az ősöreg műfajba. Szerintem a gitáros-énekes Antoine karizmatikus frontember, sokszínű dalai, szokatlan megszólalási formái vannak. Néhol egészen nyegle, szinte britpopos a hanghordozása, néhol már-már black metalos mormogás hagyja el a torkát, amiből aztán hatalmas üvöltések törnek fel, mintegy végső kontrasztként.

A banda hölgytagja, Lucie csak tovább fokozza ezt a kontraszt érzetet a maga kissé dreamy, azaz álmodozós tónusával. Nem pont ezt vártam ettől a formációtól, de el kell ismerni, amit csinálnak, az teljesen profi, kiváló hangzású zene. A Monster és a Catharsis ugyan még nem hozták el számomra a katarzist, - ezek inkább amolyan ízelítőnek szánt felvezetések – azonban már a Blood teljesen meggyőzött. Igaz, ez egy régivágású, wah-wah pedálos, brutálisan hasító darab, szóval van abban valami, hogy inkább az old school doom vonzza az érdeklődésemet. Mekkorát énekelnek itt mindketten! A hónap slágere címet simán vitte nálam a Blood, remélem másnak is tetszik:

És ez még csak a 4. tétel volt a tízből! Komoly csomag lett a lemez, nem érdemes elkapkodni a meghallgatását, háttérzaj funkciót se szánjuk neki, mert annál sokkal többet érdemel. Ahogy haladunk előre az időben, úgy kap több teret és lehetőséget Lucie éneke, akinek nem lehet elég dicsérettel méltatni a ténykedését. (Lásd Eternal Night – egy másik fantasztikus nóta!) Antoine ugyan nem egy riffbajnok (szerintem) ahhoz viszont kiválóan ért, hogyan színezze a gitársávot egy-egy furcsa betoldással, egy-egy mai fülnek is barátságos lebegtetéssel.

A Sanctuarie ment a legmesszebb a műfajtágításban, a doom dalok közül személy szerint ez tetszett nekem a legkevésbé, de ez alighanem életkor függvénye, a húsz év alatti zenehallgatók feltehetően pont ennek a lazaságát kedvelik a legjobban. A magam részéről az olyan húsbavágó darabokat bírom tőlük, mint a Watch Me Die – valószínűleg az egész album legkomorabb, legkomolyabb, legdurvább zúzása. Itt lehet ebbe a finom kis zeneműbe belehallgatni.

Maradt még a To The Grave és a Why című bónusz nóta. Az előbbi egy uniszónóban előadott énekduett, minimális zenei háttérrel, dallamos, fülbemászó refrénnel, véleményem szerint nem véletlenül került a kiadvány ezen pontjára, azaz majdnem a végére. Egyfajta epilógus, mondjuk hogy éppen csak rocknak nevezhető stílusban. Ami a bónusz szerzeményt illeti, ebben sok különlegesség nincs, talán csak annyi, hogy Antoine megpróbálta levenni Ozzy hanghordozását, Lucie pedig, - akár az egész lemezen – úgy tette alá a vaskos basszust, ahogy kell. Meglehetősen vegyes a lemezanyag, mégis érdemes rá időt fordítani, már csak a gyönyörű hangzás miatt is! Bombasztikusan szól az egész, soha rosszabbat!   9/10