Lassan véget ér az esztendő és még nem írtam egy sort sem az olasz Haunted áprilisban megjelent lemezéről. Sssszzz… Szégyen és gyalázat, megbocsáthatatlan hanyagság, amit megpróbálok most úgy-ahogy jóvá tenni. Alapvetően Csizmaország, mint színtér nagyon érdekes/értékes színfoltja a jelenkor rockzenéjének, ami a stoner/doom bandákra kiemelten igaz. Itt működik a Messa, a Bottomless, a Black Rainbows, a Ponte Del Diavolo, hogy csak néhányat említsek a rengeteg kiváló bandából, amelyek közé a Haunted is tartozik. (Nem tévesztendő össze a svéd The Haunted zenekarral!)

A Haunted már a korábbi két lemezével is meghódított, különösen a 2018-as Dayburner forgott gyakran nálam, azonban az idén kiadott Stare At Nothing minőségi lépést hozott. Talán nem minden régi rajongónak jött be, hogy Cristina Chimirri énekeső hanghordozása lényegesen finomodott, véleményem szerint óriási torka itt bontakozik ki igazán, itt emelkedik fel megkapó magasságokba, és itt száll alá már-már férfias mélységekbe. Márpedig egy rockbanda lelke mindig az énekes volt, az is marad. (Motorja a dobos, ám ez más lapra tartozik)

Tehát adott egy kivételes adottságú énekesnő, valamint egy kriptamélyre hangolt basszus, Frank Tudisco jóvoltából, illetve a doboknál Luca Strano, a gitárnál pedig Kim Crowley. Nálam az első öt szám itt minden további nélkül klasszis színvonalú, sötét doom, amit azután a hatodik nótánál némi szemöldök ráncolásos értetlenségbe torkolik, a Potsherds ugyan harapós vázra lett felhúzva, a vokál itt már nekem túl édes, túl fülbemászó ehhez a lemezanyaghoz képest, nem is beszélve a már említett korábbi két lemezről. Nem igazán igénylem doom közegben a slágeres megoldásokat, szerintem pont ez a műfaj nem erről szól. Oké, nyilván nem mentek le ABBA színvonalra, ezzel együtt ezt én a végére hagytam volna.

A hetes tétel az igazi tőrdöfés, mert itt már a zenei alap is szirupos, szerencsére csak 2:12 a hossza (Falls Of The Seven Veils) nálam ez azonnali tovább léptetést eredményez. Az utolsó két nótára megint nem lehet panasz, úgy dübörögnek, ahogy az ebben a műfajban megszokott. Ezzel együtt a Haunted nem egy tucatbanda, és ha az irányvonalat a címadó dal, vagy a lemezt záró, 8 perc fölötti Waratah Blossom hangulatához igazítják, akkor a közeljövőben még sok örömöt fognak okozni a doom metal híveinek – úgy Olaszországban, mint Magyarországon. Az áprilisi album gyakori vendég a lejátszómban, bizony szívesen venném, ha újra útba ejtenék Budapestet ezzel az anyaggal. (Idén Januárban voltak itt, még a régi lemezek dalaival)  9/10