Mint Miles Davis elektromos korszakának nagy rajongója kitüntető figyelemmel kísérem az akkori zenekari tagok további munkásságát, így bukkantam rá a napokban Jack DeJohnette (sz. 1942, Chicago) egyik szólólemezére. Az 1974-es Sorcery kellemesen meglepett! Sokkal inkább doborientált, bonyolult ritmusképletekkel telehintett anyagra számítottam, nem ennyire sokoldalú zenei kiadványra. Nem valószínű, hogy a muzsika hallatán bárki megmondaná akár a zenekarvezetőt, vagy akár besorolná ezt az albumot a dobos szólólemezek közé. Két jól sikerült szeánsz került felvételre, külön egy a vinyl lemez A, és egy a B oldalára.

Mindkét összejövetel 1974 tavaszán történt, az első márciusban, Willowban, a másik májusban, a Bearsville Stúdióban. A márciusi felvételen közreműködik Benny Maupin – basszusklarinét, John Abercrombie és Mick Goodrick – gitár, Dave Holland – basszusgitár, és Jack DeJohnette - dobok.  A májusi alkalommal a gitárosok már nem voltak jelen, hangszerekben azért még így sem volt hiány, hiszen DeJohnette elektromos orgonán és szaxofonon is hallható. Nem megszokott vállalkozás ez tőle, de nagyon szépen teljesített, különösen a billentyűkön.

Azonban minden ügyessége ellenére a B-oldal lényegesen laposabb lett, mint az A. Nem olyan nagy szégyen ez, mert amit ott Maupin a két gitárossal művelt, azt nehéz még utolérni is, nemhogy felülmúlni. Elképzelhetetlenül keményen, már-már a fájdalomküszöb határán zúzzák a hallójáratokat, kicsavarnak minden kis hangot a hangszereikből, mintha nem lenne holnap. Hosszú távon ez a fajta őrültködés roppant kimerítő, a címadó Sorcery esetén még éppen elég a jóból. Rögtön utána talán egyfajta feloldásnak gondolták a Time Has Come című muzsika nélküli énekbeszédet, valójában teljesen felesleges, fárasztó próbálkozás volt.

Szerencsére harmadik számként felvettek egy valóban lazább tételt: a funky szálon futó, négy perces The Rock Thing nagyon jól jön a bevezető darab kínzása után. Nem mintha ebben nem lenne idegborzolás, ám ez már semmiség az előzőekhez képest. (Meg kell hagyni, jólesik a csend a végén)

 A B-oldalon is egy hosszabb első tétel, és két rövidebb kapott helyet. A Reverend King Suite első fele hozza a már említett billentyűs megoldásokat, itt tényleg pihenőt kapnak a hallószervek, csak az 5. perc után kezdenek összesűrűsödni az események, amikor a basszus nagyobb teret kap, a vezető dallam pedig teljesen összekuszálódik. Ezek a kísérletező kedvű, harsány, káoszba torkolló játszadozások akkor érdekesek, ha még időben abba tudják hagyni ezt a zenészek, nem késztetik a befogadót pánikszerű menekülésre, és szerintem ez így ebben a formában és mértékben rendben van.

A hátra maradó két háromperces szösszenet közül az Epilog lett érdekesebb, ezt a progresszív rockba hajló témát érdemes lett volna hosszabban kibontani, mert ennyi éppen csak ízelítő belőle. Itt mutatnak valamit abból a zenészek, hogy tudnának ők befogadhatóbb jazzes rockot is előadni, ha az lenne a szándékuk. Az epilógust tehát szűkre szabták, a lemez sem túl hosszú, de ebből a fajta avantgarde-ízű jazzből egy szuszra nem is kell több. Emészteni való anyag.    8/10