Az Exhorder annak idején nem tartozott a thrash metal élcsapatai közé, nagyjából annyi esélyt kaptak, mint a többi más betonszaggató banda, akik szintén Ex-valaminek hívták magukat. Lásd: Exorcist, Exciter, Exumer, Extrema, és persze Exodus. A New Orleansben alakult formáció a kilencvenes években két album után fel is oszlott, na de az nem akármilyen két album volt! Például a Slaughter In The Vatican minden idők egyik legjobb bemutatkozó lemeze volt ebben a műfajban, amolyan csiszolatlan gyémánt, amelyhez foghatót sajnos a srácok azóta sem írtak. Azonban hosszú évek hallgatása után 2019 szeptemberében Kyle Thomas frontember újra aktiválta magát és egy kellemes visszatérést jegyzett Mourn The Southern Skies címmel.

Az idén márciusban megjelent Defectum Omnium ott folytatja, ahol elődje abbahagyta. Minőségi falbontás, elemi erejű dobolással és csúcsra járatott szólókkal, de… valami hiányzik. Nem tudnám megmondani, mi. Az elemek tökéletesen egybepasszolnak, hatalmas témák, nagyszerű vokálok, fiatalos lendület, tényleg minden együtt van, valahogy mégsem vág arcon az anyag. Hozzá kell tenni, nem is fullad unalomba, de inkább a háttérzene irányába húz. Igaz, ehhez kell legalább 30 perc a masszív 12 számos lemezből, mert a kezdés szó szerint lehengerlő, azonban nagyjából a nyolcadik tétel környékén, azaz a címadó nóta körül már egybemosódik kissé az egész.

Addig amit kapunk, az messze megfelel az elvárásoknak. Egy kissé Death Angel-re emlékeztető, felpörgetett nyitány után (Wrath Of The Prophecies) jön a csodálatos groove-ra épülő Under The Gaslight, ami nagyszerűen megmutatja a mai feltörekvő bandáknak, hogyan kell ízlésesen, sokszínűen thrasht nyomatni a XXI. században. Itt még simán a 10 pont környékén állt a tetszési indexem, sőt a Forever And Beyond hangulatos döngölése is kedves volt füleimnek, mint ahogy a komoly énekadottságokat megvillantó The Tale… is hatalmas. Itt jegyezném meg, hogy ezúttal Kyle Thomas vállalta fel a teljes éneket, és szó nem érheti a teljesítményét! Hibátlan, erős, férfias hangon működik, s bár nem képes olyan mélyeket előhozni, mint pl. Chuck Billy, cserébe olyan magasakat képes kivágni, hogy csak pislog az ember.

A Year Of The Goat nyújtja a kiadvány „slágerét” – természetesen thrash felfogásban. Nem véletlenül jött ki ez a nóta felvezető videóként, jól képviseli a banda irányvonalát. Kérdés, lehet-e bandáról beszélni a szó klasszikus értelmében, hiszen a felállás a 2019-es lemez óta kissé megváltozott. Pat O’Brien (ex-Cannibal Corpse) lett a gitáros, Jason Vierbooks (ex-Grip INC) a basszer, míg a doboknál maradt Sasha Horn. Úgy fest ugyanolyan egyszemélyes project mára az Exhorder is, mint az Annihilator, vagy a Necronomicon.

Ami a lemez negatív kritikáját illeti, szeretem, ha a thrash sok szálon fut, akár testidegen hatásokat is bele lehet szőni, ám itt a címadó szám felvezetőjének latin mormolását nem igazán érzem helyénvalónak, attól tartok inkább időhúzás szerepe van. Ugyanezt érzem a belőle kibontakozó Stolen Hope vergődésében is. Hiába remek az ének, hiába hasít a gitár, valahogy megsápad ez a téma. Az ezt követő Three Stages Of Truth akusztikus gitáros megoldásai pedig úgy viszik lefelé a képzeletbeli lécet, akár egy feldobott kő csobban az állóvízben.

Az album a Sedition/Desentisized/Your Six hármassal zár. Ezek megint visszakanyarodnak a nyitó dalok lendületes világához. (két tempósra vett zúzda, és egy kis Down - NOLA utánérzés) Ha az első hat nótához hozzádobnánk ezt a hármat, az pont kiadna egy 9 számos óriási anyagot, így ez az 54 perc körüli 12 töltet egy kicsit sok a jóból. De a fülnek tetsző hangzás, a precíz, pengeéles szólózás, és főként a félelmetesen erős ének miatt képtelenség alulpontozni az albumot, szóval amit itt olvashattunk, tulajdonképpen szőrszálhasogatás a köbön. Simán ott lesz az év legjobbjai között az album – teljes joggal!   8/10