Ohh… igen! Elég egy pillantás a borítóra és néhány taktus a zenéből, máris teljesen egyértelmű, hogy az ilyen albumok miatt érdemes stoner/doom zenekarokat hallgatni. Hol másutt találnánk ennyire mesterien kidolgozott, művészi borítókat, illetve ennyire szívből jövő, lelkesedéssel átitatott, ízig-vérig underground zenét? Nem mondom, néha a hardcore/punk vonal is megörvendeztet hasonlóval, de ha egy-egy esztendő doom termését csak felületesen átnézzük, máris azonnal szembeötlő a hasonlóan igényes kiadványok száma. Még ezek között a szépen csomagolt áruk között is előkelő helyet követel magának a svéd madárkák bemutatkozó albuma.

A tagság ismerős lehet innen-onnan: a doboknál Daniel Strachal (Lobotomy, Blindfold, Nihilist) a gitárnál Victor Takala (Eyekon, The Broke) a basszusgitárnál Max Collin (Lobotomy, Scars, Votary). Ezek a harcedzett, rutinos arcok nem igazán színezik a doomot mindenféle vadhajtásokkal, náluk a Candlemass/Obsessed az irány. Mélyről fakadó, sötét ének, (mely helyenként megosztódik a basszer és a gitáros között), fuzzba mártott gitártónus, fejeket megbólintó riffek, velőt rezgető dobverőcsapások.

Mielőtt néhány nótát kiemelnék, gyorsan egy névmagyarázat, mert ez érdekes. A Doomherre ugye úgy hangzik, mint a ”Doom is here” kifejezés, azaz itt van a doom. Ez így is van, ez itt kétségkívül doom metal. Csakhogy ez egy szójáték. A domherre ugyanis svéd nyelven nem más, mint a borítón is felfedezhető bullfinch, azaz magyarul süvöltő. Egy olyan madár, aminek termetéhez képest meglehetősen erős hangja van. A rockzene területén gyakori az állatmotívum, mindenesetre ez a név kissé meglepő egy olyan doom bandától, mely hallatán inkább a varjak, hollók s más halálmadarak jutnának eszünkbe.

A Doomherre egyik legterjedelmesebb nótája a közel 6 perces Forgotten One. Jól összefoglalja a csapat filozófiáját: lényegre törő, lecsupaszított oldschool témák, veretes dobbal, arcba mászó basszussal támogatva. Az énekről nekem Saint Vitus utánérzetem van, ami nem rossz párhuzam egyáltalán. De ha valakinek a Trouble ugrik be Eric Wagnerrel, azon sem csodálkozom. Hasonlóan karizmatikus, kövér nóta a Circle Of Blood is, ennek is régimódi íze, magával ragadó dinamikája van, ebben is jellegzetesen lebegő az énekdallam. Ami mindegyik dalra igaz, hogy semmi pszichedelikus, álomszerű, kábulat jellegű megoldás nem hallható itt, az nem a svédek világa.

Ők a Doom hangzásvilágát terjesztik (Spreading The Sound of Doom) a maguk egyszerű, de hatásos eszközeivel. Nyolc számot tartalmazó, 37 perces bemutatkozó anyag, teljesen korrekt munka, ha nem is annyira eredeti muzsika, aki ezt a műfajt kedveli, egészen biztosan örömöt talál benne. Lehetett volna egy kicsit kidolgozottabb, kicsit gazdagabb gitárdallamokban, akkor azt mondanám, az év egyik legjobb lemeze, de inkább úgy fogalmaznék az év egyik legjobb borítójában egy kifejezetten kellemes, hallgatható korong.       8/10