Napjainkban a stoner/doom bandák döntő többsége inkább a lájtosabb stoner irányba orientálódik, a vegytiszta Sabbath/Saint Vitus alapú sötét doom egyre inkább a háttérbe szorul. Különösen igaz ez az olyan formációk esetén, ahol énekes hölgy is erősíti a tagságot. Az amerikai Sorcia lehet a nagy kivétel ebből az áramlatból. Több szempontból is rendhagyó a csapat. Mindenekelőtt Seattle a bázisuk, és szemernyi grunge nincs a zenéjükben. Na, jó egy mákszemnyi mégis akad… de nem viszik túlzásba. A másik érdekesség, hogy az énektémákat ketten osztják meg, a gitáros Neal de Atley, valamint a basszer Jessica Brasch, és ez már valóban csemege. A harmadik tényező a kénköves, mélyre hangolt gitártónus, a letargikusan hideg, jólesően borzongató doom muzsika.

Mindezekből már kitűnik, nem gyenge, vérszegény próbálkozás az amerikai trió második lemeze (debütálásuk a 2020-as Sorcia LP volt) éppen ellenkezőleg, az év egyik legjobb lemezanyagát hozták össze, olyan cuccot, ami újra és újra hallgattatja magát. Az élmény sokrétű. Ki lehet emelni a brutálisan erős riffelést, mi több a dallamokban erős gitárszólókat Neil keze alól (pl. Dusty) vagy ugyanennek az úriembernek a totálisan eszement üvöltözéseit, ahogy a szendergő-merengő tónusból már-már sludge ízű ordítozásokba csap át, a legszebb dolgokat mégis inkább a férfi-női énekbeszéd, avagy a "ne is kérdezz – felelek” című játszadozás adja, ami a nagylemez gerincét képezi. Ez a sajátos párbeszéd a legutoljára elővezetett Entering The 8th House című tételben csúcsosodik ki igazán, mert mint jó szakácsok, ezek a srácok is a legvégére hagyják a legfinomabb falatokat.

Közbevetés: Utoljára az azóta feloszlott Jackie Treehorn Ave 2020-as albumán hallottam hasonló énekmegoldásokat, teljesen véletlenül ott is a basszusgitáros hölgy és a gitáros srác válaszolgattak egymásnak a lassan  hömpölygő, mélyre hangolt zene dallamaira. Szintén felettébb ajánlott!

A tempó itt is mindvégig marad valahol csigamértékkel mérve a középfokon, tehát a nyakakat nem pont erre a zenére fogjuk izomlázba kergetni, de ugyanígy elképzelhetetlen az is, hogy a műfaj kedvelője egyetlen fejbiccentés nélkül, fapofával ülje végig mind az öt tételt, hiszen Brycon Marcey rendesen aláfűt a doboknak. Igen, mindössze öt felvétel található a lemezen, ezt egy kicsit kevésnek is érzem, mert amikor kidolgozott, szép a zene, akkor a doom is olyan méltóságosan folyik keresztül az ember halljáratain, hogy legszívesebben ki sem kapcsolná. Nem a telhetetlenség, hanem az élvezeti faktor mondatja velem: Ez a 40 perc igazán lehetett volna 50-60 is. Aki szintén így érez, az ugorhat utána rögtön a Sorcia 2020-as lemezéhez, az sem lett sokkal gyengébb.  Aki pedig az államokban jár, a keleti part tájékán, az ki ne hagyja őket, mert Európában nem biztos, hogy beléjük botlik... 8/10