Richard Allen Mitchell (1930-1979) floridai születésű trombitásra iskolás évei alatt ragadt a Blue becenév, melyet aztán megtartva jelentős hírnévre tett szert hangszerén. Elsősorban a sideman szerepében volt kiemelkedő, bár csak 49 évet élt, megszámlálhatatlan nagylemez őrzi munkásságát. Olyan nevek mellett fújta a rezet, mint pl. Bobby Hutcherson, John Mayall, Ray Charles, Joe Zawinul vagy George Benson. A felsorolás nem teljes, mégis rávilágít sokoldalúságára. Egyaránt kedvelte a hagyományos bebop/swing formációt, a soult, a bluest, a rockot és a funkyt is. Közel harminc szólókiadványa is meglehetősen eklektikus képet mutat. Az 1973-as Graffitti Blues című lemeze a funk, a rock és a jazz sajátos elegyét tartalmazza.

A CD-kiadvány az eredetileg ötszámos vinyl lemez kibővített változata. A szerzemények többsége 1973. március 1-én került felvételre Los Angelesben. Mindezeknek könnyű utánanézni, mivel néhány kivételtől eltekintve majdnem a teljes életmű – azaz a tőle megjelent, vagy vele kapcsolatos több száz lemez angol nyelvű Wikipédia szócikke elérhető! Innen kiderül az is, hogy a szóban forgó lemezre hárman hozták a témákat: Blue Mitchell, Herman Riley fuvolás/szaxofonos, valamint Joe Sample billentyűs. További közreműködők: Freddy Robinson - elektromos gitár, Walter Bishop Jr. - zongora, Ray Pounds - dob,  Darrell Clayborn - basszusgitár és Don Bailey - szájharmonika

A címadó szám megadja az alaphangulatot, swinges lötyögésű, laza, táncolható funk téma, amire előbb egy ízes szájharmonika dallam érkezik, majd beszállnak a rézfúvósok, megérkezik a gitár, vaskosan dohog a basszus, és kész a hetvenes évek diszkóklub-hangulata, mondjuk valahol egy eldugott New York-i zsákutcában, ahová csak bizonyos köröket engedtek be engedéllyel. A számcímek is sokat elárulnak erről a laza felfogásról: Yeah Ya Right, Dorado, Funky Walk és hasonlók. Nyilvánvalóan ilyen címekkel nem lehet maradandó örökzöldeket írni, itt nem is ez volt a cél, inkább a könnyed szórakozás és szórakoztatás.

Nincs is igazán gatyarezegtető szóló egyik szerzeményben sem, annak ellenére, hogy sokan voltak, és mindenki kapott lehetőséget a szólózásra, ezek a szólók kicsit elmennek a fülünk mellett, nem kapjuk fel a fejünket talán egyikre sem, (nagyon szép a Bensonra hajazó gitártónus) ezért ha kategorizálni kellene inkább funk jazz lenne a címke, mintsem jazz rock. A lemez nem unalmas, nem elcsépelt témák rutinos előadása, hanem örömzene a szó eredeti értelmében.   8/10