Az album címadó dala újra és újra, a legkülönbözőbb élethelyzetekben bújik elő belőlem. Egyszer például a Duna partján sétáltam, gőzölgött a víz, kacsák csapkodták ütemesen a vizet, a szemükbe néztem, és odaénekeltem a képükbe, hogy Ofélia az úr jegyese volt, egy novícius karmelita, s a nővérek cellájában hallgatta, amint a kolostor harangja zúg menyegzőjén. Határozottan emlékszem, hogy a kacsák ezt megértették.  Egyházi énekek ünnepélyességét hordozza e dal. Költői sorainak értelmét nem bogozom, pont attól szép, hogy kissé megfejthetetlen számomra. A dallama magával ragad, szívből jövően szomorú, mégis nyugalommal átitatott.

A második szám egy zongorás darab, kiváló dallamot hoz, de itt kell említést tennem a lemezanyag nagy gyengéjéről, a hangszerelésről. Az állandóan a háttérben nyekergő vonós hangszerek sokat rontanak a műélvezeten. Van egy bizonyos határvonal a még elfogadható érzelmi megnyilvánulások, és a túlcsorduló, negédes megoldások között. Ez a határvonal nehezen meghúzható, s úgy érzem itt, ezen a lemezen több tételben is súrlódik a léc. A témák jók, ám nem szabadott volna rátenni még azzal a bizonyos lapáttal, vagyis a háttérvonósokat elhagyhatták volna.

A Frozen Charlotte boldog békeidőket idéz, báli hangulatot hoz elő, botladozó sihederekkel, és kamaszlányokkal. A My Skin mintegy elővetíti a további melankóliát, lassan csavarodik elő, kóstolgat, pengetisztaságú énekhangjával karcolgat. A Break Your Heart megtartja a fájdalmat, trombitahangjai bánatosak és vigasztalóak egyszerre. A Thick as Thieves az album egyik legjobb szerzeménye. Komor, húsbavágó szöveg, a dallam elkábít, a millenium káoszának hallatán mindig lúdbőrzöm, mert bőr alá mászik az a sor, a zenei téma pedig hideg, fagyos, végtelenül őszinte. A zongora a gitárral úgy sírdogál együtt, hogy attól nem leszek sem életunt bárzongorista, sem sóhajokat eregető felhő, hanem inkább egy megkönnyebbült vasutas karácsonykor.

Ha valaki egy dalban arról énekel, hogy ő csak egy képmás, könnyen nevetségessé válhat. I’m An Effigy, állítja Natalie, és nem mosolygok rajta. A lemez kilencedik száma rövid, de velős vallomás, a végén számomra ismeretlen nyelvű énekkel, amely a lemez másik csúcspontja. Sajnos hamar véget ér. Ősi gyermekdal feldolgozása zárja az albumot, When They Ring The Golden Bells címmel. Komolytalan darab, amelynek a végére, talán ellenpontozásképp- komolyzenét helyeztek el. Ez a csellós-hegedűs-furulyás kamaradarab meghökkentő, de hatásos befejezése egy jól sikerült albumnak. Csak ezt a szenvedős hősnő figurát ne vette volna elő a ruhatárból...      8/10

Kiadó: Elektra   Ország: USA   Tagok: Natalie Merchant - ének   Craig Ross - akusztikus gitár    Peter Yanowitz - dob   Graham Maby - basszusgitár   Conroy Kuo - viola    Hector Falcon - hegedű      Garo Yellin és Michelle Kinley - cselló